Házam falán a fecske fészkét
Ne bolygassátok, gyerekek!
Kiket talán másutt elűztek,
Én szeretem szegényeket.
Ki tudja, hányszor rakták újra
Sárfészküket a kicsinyek?
Mást bosszant tán, de én örülök,
Ha ereszemen csicsereg.
Csak tegnap készült el egészen,
És ti leütnétek ma már,
Hogy másutt újra gond közt rakja
Hajlékát a szegény madár!
Ti nem tudjátok megbecsülni
A fáradságot, gyerekek!
No, no, vigyázzatok, talán még
A sors is így, tesz veletek…
Szárnyas lakómat gond ne bántsa,
Mig ereszem alatt tanyáz;
Vendégül kedvemért becsülje,
Szívesen lássa őt a ház;
S hogy szemtelen veréb ne üssön
Tanyát nyugalmas fészkiben :
Hess! őrizem, mig lágy ölében
Lakóm kényelmesen pihen. —
Nekünk is mennyi gond között, hajh!
Kerül meg néha a falat;
És hányszor nem, hol mi vetettünk,
Érdem nélkül ott más arat. . . .
Hányszor törődünk munka, vész közt!
S végül mi a vigasztalás? —
Szép tőled, szép, hogy ugy törődtél,
De a tojfölt hadd szedje más. . . .
Madaramat el ne űzzétek!
Hálásabb, mint az ember, ő:
Hogy őrizők a gyönge fészket,
Arról meg nem feledkező.
Fiókjait ha szárnyra kelti,
Házamtól búcsút úgy vészen:
Kesergő szóval naphoszant ül
Házam előtt az eroszen.
Kicsinyjeit tanítván szóra,
Hallgatnom őket jól esik;
Úgy érzem, mintha érteném a
Kicsinyek csicsergéseit:
A jó lakásért, őrködésért;
— Úgy hallom — hálát, zengenek,
S ígérik, hogy jövő tavasszal
Föl is keresnek engemet.
Dobó László 1869
Unter dem Dach
Dort unter dem Dach, den Schwalben Nest,
lasst in Ruhe liebe Kinder!
Anderswo, sind vertrieben wurden,
ich hab gern, den kleinen Flieger.
Wer weisst, wievielmal haben erneut,
die Kleinen, das Nest gebastelt?
Andere nervt, mir freut es aber,
wenn unter dem Dach geschnattert.
Erst gestern sind fertig geworden,
und ihr wollt, heut‘ schon zerstören,
dann kann der arme Vogel, mit dem
Nestbau, nie ‘d nirgends aufhören!
Ihr könnt das heute noch nicht schätzen
wie viel Arbeit macht dass, Kinder!
Ja, ja, ihr müsst jetzt noch aufpassen,
das Schicksal ist, kein Pfadfinder.
Mein Pächter soll kein sorgen haben,
so lang unter meinem Dach wohnt;
als Gast soll sie hier jeder achten,
wird vom ganzen Hause verschont.
Und das der freche Spätzchen einzieht,
in seinem neuen Schwalbennest:
Weg du Spatz! Bis sie im weichen Schoss,
schön träumend ruht, und schläft es fest.
Für uns macht es auch oftmals sorgen
was werden wir heute essen;
Wie oft sind wir zwischen ja ‘d nein!
Wo wir säen, andere Ernten …
Wie viel Kummer macht Not oder Leid!
Und was ist unser Trost am Schluss?
Es war schön, dass du es gemacht hast,
der andere isst das Sahnen Guss.
Mein Vogel bitte wegtreibt es nicht!
Es ist dankbarer als der Mensch,
Und dass, wir das Nest überwachen,
Jahr für Jahr dankt mit seiner Präsenz.
Und wenn die Kleinen flügge werden,
meiner Heimat Lebewohl sagend:
Nur mit Klagenden Stimme stöhnen
unter dem Dach traurig zwitschernd.
Die Kleinen lernt es fleissig zwitschern,
ich höre zu, wie sie sprechen;
Fühle, als würde auch verstehen,
alles, was die Kleinen lernen:
Fürs das wohnen und fürs Aufpassen;
-Wie verstehe – bedanken sich,
und versprechen nächstes Jahr wieder,
bei uns erneut, melden sie sich.
Fordította Mucsi Antal