Alig-rügyeit magára zárta a kikelet
– fenyegető kis öklök százezer ághegyen -,
toporzékol odabent a várás, a "nem lehet",
szirmaira hullik a rózsa vérű türelem.
S mikor e megtorpant tavaszban kinyílik a Nap,
elmosolyodnak az ázott ballonkabátok.
Tél gyötörte arcokba a fény jókedvet harap,
s e fényben lassan én is magamra találok.
3 hozzászólás
Szia, Hajcihő – egészen elkényeztetsz az elismeréseddel – köszönöm újra és újra!
legjobban tetsz:
“toporzékol odabent a várás, a “nem lehet””
“megtorpant tavasz”
széép…
Azt hiszem, megszerettem a világodat. 🙂
Na, ennek nagyon örülök 🙂