Csendesen dúdolok a holdnak,
Halkan, magányomban,
Mellettem egy pohár bor,
Mögöttem egy hazug kor.
Számban a cigaretta, még ég,
Egyet lassan kortyolok,
Emlékszem még, de minek.
Mesélnék én, csak már nincs kinek.
Mi egy volt most újra kettő lesz,
S a szerelmes szavak, hahhh,
Nekem már csak zavaró nesz.
Fáradt tekintetem, kétkedve néz az égre,
Átvertek megint, felnézek félve.
S dühösen ordítom,
Hányszor versz még át te kétszínű élet?
Újra gyújtom cigimet,
Gyere még egy üveg bor,
Miközben fülemben,
Egy bohém élet dala szól.
6 hozzászólás
Teszik a szabad formában írt szépen rímelő versed, bár bánatos szívvl írhattad, hiszen – gondolom – egy szerelem temetésére üríted a poharad.
Jó kiírni a bánatot egy versben, talán megnyugvást jelent, amit kívánok Neked.
Üdvözöllek: Kata
Köszönöm szépen a már sokadik hozzászólást. Mindig örömmel tölti el szívem, ha be tetszik nézni.
Légy Te is bohém, ha már az Élet veled is az!
Igyekszik az ember 🙂
Kedves Londonman!
Tetszik ez a bohém őszinteség!
Minden jót: C.
Köszönöm, hogy elolvastad a versem és örülök, hogy tetszett.