I.
Ha az éjszaka függönye mögé
bújva
ostoba és lehetetlen odúkba
rejtjük érzékleteinket,
ki találja majd meg
és ki ment meg minket?
Csak ülök itt, ahogy a
szoba
falai összefolynak a
gondolataimmal
és tehetetlennek érzem magam…
Vágyaim
összefonódnak a mély hallgatásban
az Övéivel
és mégis kettészakadnak, amikor a
Valóságba
rángatnánk őket! Miért?
Én sose lelhetem meg a forró
nyugalmasságot,
én sose lehetek igazán
Boldog
a völgyben? Ő nem engedi!
Csak szorít és birtokol,
csak magához húz és elhajít, csak
játszik,
és ahogy szívemből olcsó játékszert fabrikál
rozsdás késével, én csak tűröm
némán
ahelyett, hogy sikoltozva vágnám a világ
arcába, hogy
Megint!
Megint, Megint, Megint!
Üldözött lettem a saját világomban és
az övében is és
Mindenütt!
Üres vagyok, néma vagyok, meggyalázott vagyok
és mégsem kell
senki!
Nincs szükségem édesen folyó hangokra
és ostoba szavakra, hazugságokra és
szemfényvesztésre…
Csak rá volna szükségem, de ő máshoz
nyúl immár; mást ölel hazug karjával;
benne volt a szemében
már az elején.
És én mégis azt hittem, hogy
Boldoggá
tehetek egy ilyen kósza lelket,
egy Vándort, egy Szabadot, egy
Megköthetetlent!
Tévedtem! Megint!
A Fájdalom
a húsomba tép és megöl, vergődöm,
mint a szárnyát tört
feketerigó
a hideg hóba süppedve, ami
lassan belé fojtja a dalt.
Kitépte a szívemet, belekóstolt,
keserű
volt neki és ezért eldobta!
Eldobta
és még rá is taposott, ugrált rajta
míg el nem fáradt és most
mentegetőzik!
A véremet még le sem mosta magáról
és mégis mentegetőzik!
Gyűlölném.
Gyűlölni szeretném.
Gyűlölöm, hogy szeretem.
Szeretem.
Keselyűk marnak bele elárvult
testembe,
miközben a nap cserepesre égeti bőröm;
csak ő vihetne az árnyékba, de
nem visz, sorsomra hagy…
II.
Itt maradtam. Egyedül. A
Magány
bebújik minden sejtembe, átjárja őket
és állandó szállásra talál
Örökre,
de legalábbis addig, míg el nem jön a
Tél,
a megváltás, az unalom, a csend…
Nem kell, hogy itt legyen – ó, dehogynem! –
Kellene,
de nincs itt és nem is lesz, mert ő a Vándor
és én nem kellettem neki. Nem voltam
elég Elég.
Mi kellett volna még? A
lelkem
feltártam neki, a bőröm alatt kúszhatott
és ez semmit sem jelentett, nem
ért semmit
a lényem.
Csupasz szívemet a kezébe
adtam és mondtam neki: „Nézd,
a tiéd örökre!” Azt hittem érti. De valójában
kacagott
rajtam mindvégig és Hazugságok édes mázába
mártotta csillogó szívemet, melynek minden
dobbanása
csakis érte volt, csakis érte! De nem
kellettem. Nem mondta. Akkor mondta
meg, mikor már – tudta ő is! –
késő volt!
A manók elindultak…
III.
Újraálmodom azt az estét.
Félhomály, zene és
füst.
Lázas ölelések és
kéj.
Vágyakozás. Mindkettőnkben.
Talán bennem jobban. A mámor miatt.
Letépett virágon taposott, melynek
illatát
arcába vágta a Valóság. Izzott a levegő.
Féltem.
Már akkor is éreztem. (Talán.) Keze gyengéden
simította végig vágyban égő, puha testemet,
apró csókokat lehelve minden pontjára,
s közben cukor-ízű, szirupos
Hazugságokat
suttogott éhes fülembe.
Elhittem. Ő már
akkor sem hitte.
Színjáték volt, komédia, melynek ő volt a
főszereplője.
Édes álomba burkoltam bántó,
égő búmat,
boldogságom keserű béklyóját
nyögöm,
belefáradtam a folytonos
bujdosásba és a képlékeny, tünékeny
szavakba.
A szoba falán fürgén futkosó
árnyékok
mozdulataiban benne volt minden. De nem akartam
Látni.
Nem akartam
Érteni.
Én csak Hinni akartam és Szeretni.
Úgy szorítottam akkor, mintha tudtam volna:
többé nem szoríthatom
nem érezhetem
nem csókolhatom.
Apró, gonosz
manók költöztek a szívembe,
piciny ecsetjeikkel feketére festették
minden szervemet és
elátkoztak.
Hátat fordított nekem a Hold aznap éjjel,
mikor fázva és
magányosan
ballagtam az utcán a kopott
járdát bámulva, de
Boldogan.
Akkor…
2 hozzászólás
Húúú… Ha nem lennék most ennyire a versed hatása alatt, talán tudnék is “mondani” valami jót, valami… valami… De talán az a jó, ha az ember elakad… Átéltem a soraidat. Rossz ez a keserű valóság! S mégis mennyire kell! Igaz?! Köszönöm a verset! Még mindig a hatása alatt vagyok!:-)
Nagyon köszönöm a véleményedet, Kicsi Kavics, örülök, hogy tudtam adni valamit… még ha ez nem is túl kellemes élmény.