Egy este januárban

Egy este januárban különös érzés kelt lábra bennem.
Sötét és homály lengett, és míg csizmám tűnődve,
A földön heverve szénporként talpamra kentem,
Egy szobanövényt figyeltem – immár tűnőben.

A fény hiányában is ablakomban jár néma tánca.
Oly módon hagyta isteni billogát lényén a Nap,
Hogy óránk legyen bár most boszorkányok románca,
Ő finoman megidézi a nappalt bölcsen, hallgatag.

Elmémet csitítva szívemmel gondolkodom.
Kabátom hű ebemként sóhajt és vállamra kucorodik,
Majd míg elsuhan felettem fiatal, gyerek és kiskorom,
Zsebemből cigarettát kotrok, míg csendben hajnalodik.

Ajtómat kilökve megállok. Lassan kéri a múlt: „Láss”.
Az éj ezüstjében a Nap emléke szűzi hóban csilingel,
És némán a falat támasztva kihunyt bennem az elmúlás,
És mindörökre megértem: az élet fényéből éjjel sem veszít el.