Mikor rét közepén állt a testem és magába szívta a mindent, ami illat, mindent, ami halott,
Hallottam, ahogy már csöves, meztelen csigák alulról felkacagták az átkot rám, ott.
Láttam, miként a fák levélujjal mutogattak rám, a natúr-úr utcán.
És valahogy éreztem, a mögöttem lebegő pillangófalkának, rovararcán merengő gúnyos iróniáját.
Hogy Ő az! A gazférfickó-fiú, aki akkor, ott, a rét közepén állt,
Aki magába szívott mindent és a halált.
4 hozzászólás
Ez már megint nagyon érdekes és egyedi, mind a téma, mind a megközelítés. Még a végén beraklak kedvencekbe. 🙂 Üdv, Poppy
Szia!
Fuh, na igen, ez olyan Te! De ez nagyon jó! Nagyon nagyon!! Annyira sodor az írás magával, annyira beleélem magam, fuh.
Többet nem írok Neked, unom, hogy csak dicsérlek! :-DDDDDDDD
(Nah jó nem…)
:-DDD
Kini
köszönöm szépen.
A natúr-úr utca, és a gazférfickó – fiú olyan, mint az a lépcsőn lepattogó színes hurkás izé, tudod… azt hiszem, rainbow 🙂
Sok jót,
ANna