Azt mondtad haragszol magadra,
Mert szakítani nem tudtál velem.
Már, már legyőzted szerelmedet,
Ölelésem mégis fogva tart kedvesem.
Én többször nyitva hagytam az ajtót,
Te maradtál, elillanni nem volt merszed.
Maradtál szerelmünk édes cellájában,
Hiába bánod az elmulasztott percet.
Most újból fellángolt szívedben valami,
Megkötnek láncaim, nem tudsz szabadulni.
Nem érted miért ég, a tűzcsináló pernye,
Szíved fájdalmas mécsese, szerelme.
1 hozzászólás
Kedves Munkácsy!
Elgondolkodtatott a versed.
Valóban így vagyunk legtöbbször, mennénk is maradnánk is.
Ki érti a szerelmet?
Nagyon tetszett!