Ahogy nyitottam a markom
épp csak megéreztem
könnyű terhét, hogy cirógat.
Alig nyitotta csukta szárnyait,
mind ami kezemben rothadt
könnyű fuvallattal távozott
Tartottam ugyan a Nap felé
de ő volt ki ég felé emelte kezem,
a megnyílt dimenziókban
szárnyakat akartam bontani
de nem voltak izmaim,
elsorvadtak idejekorán.
Épp csak felegyenesedtem
-múlt tavasszal még
ökleimre támaszkodva jártam-
meginogtam az emberi magasságban.
Görcsbe rándult kezemben
most fáj az üresség,
vissza akarom adni a maroknyi port
amivel én nem repülhetek
2 hozzászólás
Húha!
A cím megtévesztő :), egy egyszerű kis természeti versikére számít(ana) az ember (ha nem ismerne téged:)), és tessék! Nagyon bátor vers…
… itt most elakadtam, mert minden, ami eszembe jut, olyan közhelyesnek tűnik e vershez képest …
…
Fantasztikus, hogy mit hoztál ki egyetlen "mozdulatból". Ráadásul…
…
á, mindegy… a lényeg, hogy ez megint remek!
Gratula!
Poppy
Vannak versek amiket el kell olvasni, aztán elemzés helyett inkább még egyszer el kell olvasni. Ez ilyen.
Üdv