Vergődő percek, s néha hull egy óra
aléltan figyel, s lassan bukik csendben
utolsó tisztelgéssel nyugodtan porba;
De a test többé nem mozdul, vár egyhelyben.
Szuszogva sóhajt és sikolt a sötétség;
Kedves, szegény vigasz: gyertyaláng az éjben,
Hisz por fedi a Sors Könyvét, semmi kétség:
sebzett ujj tapogat a vakító fényben.
Fák között a lenge szellő lobbant csendet,
fáradtan száll a lomha idő nyugatra,
lelkemnek keresve ott angyali rendet,
és sírhelyet hol pihen végső nyugalma.
Most álmosan figyel a nyáresti ködre,
kérleli kínban az időt: maradjon még,
hogy kit szeret selymesen vonhassa ölbe.
Csak egy imát súg: szeretlek, hát áldjon ég!
1 hozzászólás
Kedves Amosis!
Gratulálok a versedhez.
Szép, de szomorú.
Csodálatosan megkomponált képekben ífestetted le a múló időt.
A megfogalmazásod és a szóhasználatod is nagyon jó.
Remélem vidám dolgokról is írsz majd ilyen szépeket.
Szivesen olvasnék ilyent is tőled.
Üdv: Béla