Kegyetlen hidegben járta az utcákat,
koszos, kopott kabátban, lábán még volt cipő.
Kezében egy ódon kalap, fillérekkel
mit koldult, – metsző szél fújt, zord, roppantul csípő.
Éhségtől sovánnyá fogyott aszott teste,
bekucorodott egy szélvédett kapualjba.
Ott jobban vacogtak meglévő fogai,
gémberedett ujja száraz volt, mint a szalma.
Szilaj szél kavarta a bársony pelyheket,
Vágyakozva szálltak fel gyengéd sóhajai.
Remény álma még mosolygó, arca pirult,
ám reggelre már elillantak óhajai.
4 hozzászólás
Szomorú életkép, sajnos egyre több van
szeretettel-panka
Kedves Panka! Igen, sajnos valós vers. Mi vajmi keveset tehetünk értünk, Nagyon szomorú! 🙁 Köszönöm az olvasást!
Kedves Ica! Igen és az is , hogy amit tehetünk értük, az nem sok 🙁 Köszönöm, hogy olvastál! 🙂
Szomorú, hogy vannak még ilyen sorsok
Szeretettel olvastam: Ica