Tengernyi a könnyem, sebektől fuldoklom,
fekete pillangó mellett ül bánatom.
Hasít a mélység, a csend zilál a falakon
– temérdek zajjal – szív tömlöcében zokogom
hol lelkem egy porladó kőhalom,
melyben lezárul végső katharzisom.
Szól a Hang: – Tudom! Nagyon is tudom,
mekkora hatalom e kínkeserv' borzalom,
e sebeket ejtő, szánalmas, jajgató fájdalom,
de feléd int az oltalom – feszülten vár az oltáron –
várja, hogy csillapodjék a zaklató önvád,
s börtönéből kiszabadítsa lelked önmagát.
Hisz' nagyúr a belső akarat, a vérző bensődből –
a haldokló erőtlenből – is erőt hasogat.
Az elkésett bátorítás csüggedten leroskad,
szavai, a süket fülnek már nem vigasz…
S a kín, még nagyobb erővel szorongat
a gombóc a torokban tovább fojtogat,
a tudat is őrülten, számolgat,
mert bármelyik pillanatban
megtébolyulhat…
S hiába minden csoda, kész érv,
hiába a belső akarat, vagy szándék,
a lélek súlyosan megbetegedett,
elvesztette az oltalmazó védelmet.
Kezemet remegve feléd emelem,
Istenem! Az utolsó, egyetlen esélyem
– látod? – zokogva, most temetem.
Ordítanék, sikollyal tüzet csiholnék,
de minden hiába, belém rohant a sötétség.
(összeroskad)
A némaság a döbbenet-fátylával a testet figyeli…
A síri csend a búcsú köntösét méltósággal felveszi…
Tompa huppanással az idő múlása megáll…
majd hirtelen a csend átnyúl a fényéveken – s mily'
képtelenség – a kozmikus pályán irányt vált…
Halk nesz riasztja a gyászt!
S egy kósza szellő megzavarja a szertartást.
Egy aprócska porszemet maga előtt terelget,
bátorítja: – Menj tovább!
S előhívja segítségül a vad szelet.
S a bősz szél boldogan szárnyal,
karjain ring a csodás madárdal.
S e fátyolos félhomályban dereng valami
aprócska remény, épp a horizontból bukik ki,
s a fehérség irányába mutat – jelöli az utat,
majd fürgén visszasuhan – hitet ad a vágyaknak,
s fényével építi vissza a leomlott falakat.
S ekkor egy porszem kicsit bizonytalanul,
a test mellé gurul – kicsinysége megdöbbentő
– Csak nem egy túlélő?
(a test megmozdul)
Csoda ez vagy álom?
Újra élni vágyom!
16 hozzászólás
Versed számomra azt jelenti, hogy bármekkora a fájdalom, a kilátástalanság, a zűrzavar, ha csak egy porszemnyi remény van…már akkor érdemes…
Gratulálok!
Rendesen alágyújtottál versednek, mármint a hoszát illetően. Vannak benne kifejezetten jó mondatok. 🙂
Szia!
Az esély lehet porszemnyi, a versed nem az, de ez nekem is azt üzeni, amit Gyömbérnek. Mi mindent ki lehet hozni egy porszemból.
:-)))
Köszönöm Gyömbér és Boer, hogy itt jártatok!
Tudod Boer! az ember néha a hosszúságba tud elrejteni egy-két jó gondolatot, úgy érzem kell köré a palást, mi összefogja, bár rövid verseid ezt az elméletemet cáfolják, mert Te mesterien pár sorban leírod, amit én hosszasan csomagolok, köszönöm azért, hogy kitartottál, s végigolvastad:)
Igy van Artur! A porszemnyi esélyek formázzák meg életünket…ki él vele, ki nem…sokszor tőlünk függenek! S nem is másokkal kell vivnunk a harcot, hanem magunkkal. S ha elég erő van bennünk, akkor győztesként tekergünk újra az univerzumban:) Köszi, hogy olvasol!:)
szija, ez már megint nagyon jó lett, megjelent a pillangó, már megint, és Új formát öltött.
"fekete pillangó mellett ül bánatom.
Hasít a mélység, a csend zilál a falakon"
nagyon jó! grat
üdv: Dezy
A lélek önmagát sohasem tudja kiszabadítani, sem a belső akarat nem elég ehhez, mint ahogyan az ember nem tudja magát a hajánál fogva kihúzni a mocsárból, amint ezt Münchhausen báró tette. Ezt egy valaki teheti meg: Isten. Csak, ha Rá bízod magad, szabadulsz. És nem segít a yan-ying, vagy ezer más ezoterikus praktika. Ez persze csak az én véleményem.
Kapaszkodni mindig kell,
esély mindig van.
A kilátástalanságból
az élet úgyis felbukkan.
Gratula!!!
Kedves Colhicum! Köszönöm véleményedet nagyra értékelem, mintahogy alkotásaidat is, mert árad belőlük a szeretet, a sok jó gondolat! S szerintem ez a legfontosabb!
(Az én Istenem mindenhol ott van, a természetben, az állatokban, a virágokban, a vízben, a felhőkben, a zenében, az irodalomban, a múltban, a jelenben, a jövőben, a vallásban de akár az ezoteriában is vagy a tudományokban…és még sorolhatnám, de legfőképp saját magamban hordozom…s mindegyik adott már nekem életem folyamán erőt… ki hol érzi a segítőkezet, ott van az Istene. Igy gondolom – bár nyilván ez sok oldalról cáfolható, s minden indoklás a maga nemében helytálló is! Nálam ezek jól megférnek egymással, tiszteletben tartom mindet!)
Köszi Daisy és Félix, hogy itt jártatok!:)
A porszem, mely reményt adott,
Kezed között, nőjön nagyot!
Ezt kívánom
Dóra! Nagyon szépen köszönöm!:)
Szia!
Úgy érzem, az utolsó sorod árulja el a lényeget, bármennyi csapásban is legyen osztályrészünk, az életvágy akkor is megmarad.
Szeretettel: Rozália
Pontosan így gondoltam Rozália, köszönöm, hogy itt jártál:)
Ez gyönyörű Kedves Sleepwell!
Ilyen képekben, és így érzékeltetve, az emberi küzdést, és élni vágyást, művészet leírni.
Hatalmas alkotásnak tartom, nem túlzással, és nem udvarlással, ez tökéletesen gyönyörű…
Érdekesnek találnám tudni, hogyan jött ez a vers, szeretném látni a múltban, ahogy írod…de ez már nem fog menni, nem baj, a vetítés jól sikerült!!!
Köszönöm szépen Dini, egyszer Neked elmesélem, honnan volt az ihlet:) Most én is végigolvastam, s újra belémvillantak a képek… újra átéltem…
köszönöm…