Dalod, óh, mily édes, sárga kismadár,
veled dalol az éledő kikelet!
Ifjúságom világa rejti neved,
és emléked hozzám vissza-visszajár.
Te voltál gyermekségem, ifjú, szelíd,
hajnalba szökő nevelőmestere.
Érted könnyezett ifjúságom szeme,
ha megláttam én lombok közt tollaid.
Te voltál a meghittség s az örök dal,
sírt a pusztaság, s veled dalolt a szél,
amikor ébredt a halovány hajnal
csendje, s ma is hallom, mint veled beszél.
Ez édes örökség ma is ott szárnyal,
hol szívem érted is lombok közt remél.
2 hozzászólás
Meghitt pillanat ez is. Mikor megérint egy kedves hang, s vele az élmény.
(Én is így vagyok vele, meg a kakukkal, örvösgalambbal: a gyermekkori nyári vakációk hangulatát idézi fel.)
Köszönjük, üdv. : ÁE
Kedves Emil!
Köszönöm szépen hogy olvastad versemet s
találtál benne némi értéket!
Igen még valamikor szebb volt gyermeknek
mint ma!
Üdvözlettel köszönve látogatásodat s
fáradozásodat mit értem is teszel kedves szavaiddal!
Zoltán Kaposvárról 🙂