Járkálok szobámban mint egy kalitkába zárt madár,
Kiutat nem találok nem lesz már szerető szív ki rám talál.
Itt ér véget minden, fiatal életem tavaszán,
S már most havazik.
Pedig nem is éltem igazán.
Élni akarok, élni s nem csak életről emlékezni.
Elfáradt a lábam pedig küzdők,
Küzdök s tudom nincs miért,
Az élet félek számomra véget ér.
Komor zárkák… féktelen sikolyok,
Félek holnap már én is sikoltok.
Utolsó szavakat papírra leírok,
És könnyezek, én mint mások miért nem élhetek?
Csak ütemre lépkedek.
S ha megállok meghalok,
Ha lépek elvérzek.
S kérdem tovább nem…
Istenem miért élek?
1 hozzászólás
Megint itt vagyok, és olvasom a versedet. Annyira megfogott a versed elkeseredett hangulata, hogy én is szomorú lettem. Mi van ezzel a fiatalemberrel? Miért nem tud magán segíteni, fölemelkedni a mélyből? Hidd el, hosszú életem során annyi bánat, baj ért, és mindig sikerült fölemelkednem. Engem Ady szép versének gondolata éltetett olyankor:
"Mikor elhagytak, amikor a lelkem roskadozva vittem,
csöndesen és váratlanul átölelt az Isten."
Másik kapaszkodó, tőlem:
"SÍRÁS
Sokszor jó lenne sírni. Azt hiszed, kiváltja bánatod.
Pedig nem segít, hanem öregít, mélyíti arcod ráncait.
Magadban legyints, s mondd:
Félre a bánattal! Sírni csak akkor kell, ha
szeretteid örökre itt hagynak. Akkor segítenek a könnyek.
Ne siránkozzál, örüljél, élvezd az életet, amíg lehet."
A mélyből kimászni AKARNI KELL!
Szeretettel üdvözöllek: Kata