Egyedül sétálok,
A halott lombok alatt,
Egyedül sétálok,
Fejemben kimondatlan szavak.
Ezer néma ölelés és ezer csók,
Mi még bennem volt.
Egyedül sétálok,
Emlékszem milyen volt a tavasz,
Oly szép miről mesében sem hallasz.
S jött az ősz, az átkozott.
Egyedül sétálok,
Néha még várom a napnak sugarát,
De félek inkább már csak délibáb,
Mert a tél már eljött,
S gonoszan kiált:
Egyedül sétálj a csonka fák alatt,
Még egyszer, ne remélj ilyen tavaszt!
8 hozzászólás
Kedves Londonman!
Tetszett a versed, sodort magával. 🙂
Ne haragudj, hogy beleszólok, de nekem egyedül ezzel a két sorral van bajom:
"De félek inkább már csak délibáb,
Mert a tél már eljött"
Itt kicsit sok nekem a már, de egyébként nagyon tetszik!
Remélem nem haragszol, hogy belekotyogtam! 🙂
Üdv:
Daniella
Köszönöm a hozzászólást, örülök, hogy tetszett. A kritikát pedig mindig szívesen olvasom. Köszönöm, hogy benéztél!
Kedves Londonman!
Kis szomorúságot, és magányosságot érzek a versedben. Mégis tetszett.
Örülök, hogy tetszett. Köszönöm, hogy benéztél.
Szép. Nagyon. Az ember gyakrabban van egyedül , mint társsal , a búcsú mindig szomorú.
A vers nagyon szép. Tetszett.
Barátsággal, Mária
Köszönöm szépen a hozzászólást. Örülök, hogy tetszett.
Kedves Londonman! Nagyon tetszett ez a versed is, csak kár hogy szomorúság szülte!
Sajnos néha ilyen is van. Majd lesz jobb is. Örülök, hogy be tetszett nézni :).