Egyszervolt emlék már
dióbarna szemed,
ahogy könyvet tart
a rebbenő két kezed,
ahogy félben marad
felém és feléd az
óvatos mozdulat-
Mint fájdalmas bábuk
egy ócska színpadon,
s szobánk a színfalak.
És makacs a csöndünk.
És nincsenek szavak.
Lásd, most kiáltanék:
"Volt egyszer szerelem"-
De nem szabad.
A kép egyre homályosabb.
4 hozzászólás
Kedves Kati!
Bármilyen fájdalmas az elmúlás, vannak állapotok, amelyek az emlékezésben teljesednek ki igazán. Az emlékezésben, amely mindent meg tud szépíteni, még ha egyre halványabbak is a képek. Így fölértékelődik a múlt, a"fájdalmas bábuk", az "ócska színpad", a "makacs csönd", a "volt egyszer szerelem", minden, ami volt, amilyen volt, pusztán, mert volt.
Figyelemre méltó vers.
Üdv: Laca 🙂
Kedves Laca!
Köszönöm, hogy elolvastad a verset. Sokat gondolkoztam már azon, miért szépíti meg a múlt az emlékeket, még a rossz dolgokat is sokszor szebb színben tünteti fel. Lehet, hogy a tudatnak ez egy természetes védekezése?
Üdv: Kati
Kedves Kati!
Az emlékek már csak ilyenek, idővel megszépülnek, vagy homályba vesznek.
Szeretettel gratulálok: Ica
Köszönöm Ica a hozzászólásodat.
Szeretettel: Kati