Éjfél után

Álommal mézes, nyúlós a hajnal;
lenn ragadtak a csillagok,
az ég felett a Föld ragyog;
magam vagyok…
magam vagyok.
A Hold már szédül,
tengerbe omlik,
egyetlen arca émelyeg;
ezüst hullámokon lebeg,
s megremeg…
olykor megremeg.
Hűséget mintázni róla kell,
ki társát még sosem hagyta el,
s arcát sem fordítja másfelé;
hitük, szerelmük éjjelé,
az éjjelé…
mézes éjjelé.
S felhőkbe törli homlokát,
farkas vonítja, hívja le.
Ezer titok és rejtelem
egyetlen szava – szerelem.
Szerelem…
ősi szerelem.
Fáradt üstökös kérdezi:
szabad-e fénnyel inteni?
S irigyen fut, repül tova,
semerre és mindenhova,
mézbe mártja őt is a szem,
mert mézes a hajnal idefenn.
Idefenn…
mézes idefenn.
S lenn ragadtak a csillagok,
az ég felett a Föld ragyog;
magam vagyok…
magam vagyok.
Bagoly szárnya lengi a vágyat;
cirógat – álmodj még velem!
Álommal mézes, nyúlós a hajnal,
nem szédít éber rejtelem.
Rejtelem…
semmi rejtelem.
S a Hold, a hűséges, a tiszta,
ujjam hegyére rázuhan,
tenyerembe olvad a fénye,
örökléte minden regénye;
bújik a naptól, sugara bántja,
én vagyok most az ő barátja,
hű barátja…
jó barátja.
Mert álommal mézes, nyúlós a hajnal,
lenn ragadtak a csillagok;
az ég felett a Föld ragyog,
s én itt vagyok…
igen, itt vagyok.