Éjjel fél kettő múlt…..
A sötéten merengek.
S nézem a telepen,
Az ablakarcú fényeket.
A fagyos szél pirosítja arcomat,
Álmatlan cikázik a sok gondolat.
Hetedik emelet,
Belátni a hegyeket.
Ki van még ébren, és miért?
Emberek……
Van, aki egyedül fekszik,
És képtelen elaludni..
Magányosan, némán álmodni.
Van akik szerelmeskednek,
Forró ölelésben elvesznek.
S vannak, kik gyermeket dédelgetnek,
Kicsinyüknek altatót énekelnek.
És vagyok Én………
Egy piciny pötty az Univerzum peremén,
De nem láhatatlan, mégsem szembetűnő,
S ez az apró fáklya kis lélek,
Önmagán majd túlnő.
Éjjeli merengés
By Zilahi Kinga
3 hozzászólás
Kedves Kinga!
A versed szép, jól van felépítve. Írsz magadról, majd az emberekről, végül megint magadnál fejezed be, keret adsz a versnek. Amit magadról írtál, az akár életfilozófiaként, vagy költői hitvallásként is felfogható, én is egyet értek vele. Kicsinyek vagyunk, de magunkat túl kell nőni. Az emberi sok színűséget is szépen leírod, a magánytól a beteljesült szerelemig.
További jó versírást kívánok: Szalai Mihály
Kedves Kinga!
Különösen tatszett az utolsó öt sor…de szintén az egész is!
Gratulálok:sailor
Kedves Hozzászólok!
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek a pozitív kritikákat!
Tollam újra tele friss versekkel!
Üdvözlettel: Zilahi Kinga