pereg a kín,
a rémület, a szégyen,
pelyhekké olvad a részvét,
lucskos önérzet,
totyognak benne a talpak,
csiklandós hatalmak,
árnyak felett glória,
egy ágról lassan olvad a jég
boldog melankólia,
mintába rendezett sorssorok
fürge mancsonként pattognak a hormonok,
csak a csendben ugat a hűség,
nappal csak köhögve vakkan,
oldalba rúgják
és a földön fekve ráborul a keserűség,
a tócsában villog a messzeség
int egy ismerős társnak,
és mint bádogkatonák, az üvegdarabok kiállnak
és várnak
hópelyhek koccannak a csendben
lehelet lobban a levegő szívében
s a molekulák félszegen
egymáshoz bújva égnek
bömbölő büszkeségben,
kopott a kényszer kabátja,
rajta foltokban barátja
a válasz
elsuhan
a sötétségben
csak a sálja látszik
egy fonala szövődik az éjbe;
játszik