Elfogott egy képzet,
Elhal a minden.
Kínzó rém tett,
Izzik, fortyog lelkemben.
Virágzik a múlt, hervad a jövő,
Bennem elalszik a fény.
Míg ajka, vele nevető,
Kicsit szürke a remény.
Szívem kapja a léket,
Hátamon a hideg barangol.
Egy halálos Ítélet,
Szüntelen marcangol.
Gyász, mely pusztít,
Dühöng, üvöltő sakál.
Míg rámtalál a szelíd,
Szerető halál!
2 hozzászólás
Ez egy tipikus, szakítás utáni vers, ami úgy erőből kijött az íróból. Csak az a baj, hogy ez amolyan elsőlabda. Kiesett belőled és kész. Túl sötét, túl szenvedős, túl tragikus… ez az olyan érvágós szakasz része, amin a fiatal tollpróbálgatól nagy része keresztül megy. Ennél fogva snassz képeket használsz, le van öntve az egész könnyel, fájdalommal… egyhangú. A szakítást, az elmúlást sokkal sokoldalúbban, színesebben is meg lehet fogalmazni, nem kell azonnal a sötéthez, a halálhoz nyúlni, mert ez az, ami először eszébe jut az embernek és így az írás nem ad semmi újat, nincs az olvasóban az az élmény/vágy, hogy boncolgasson és új értelmeket találjon az általad használt szókapcsolatokban.
Szerintem jobban vezesd a belőled áramló folyamot, ne hagyd, hogy kényekedvére kiöntsön ott, ahol akar. A szavakat irányítani kell.
További sikeres alkotást!
Én nem vagyok ennyire szigorú, egész jónak tartom…