Elalvó cigaretta-vég

Harmadszor kerültél aznap
remegő ujjaim közé füstölgő,
kicsi bajtársam,
Hadd látom tudsz-e vigaszt
nyújtani e halotti, idegen világban?

Sercenve lobban a gyufa
láng, s égni kezd a
cigaretta vég,
Mint méh-lakó újszülött gyermek,
Megkezdni életét.

Mélyet szívni, s tudni
Hogy lassan elfogyasztalak,
Csupán csak ember-módi,
Pár perces,
Parázsló vigasz.

Lassan kifújom a füstöt,
S nézem ahogy jelekként gomolyog,
Mint lágy szerető puha keze,
Ruhám alá sompolyog.

Ajkam közül ered a füst,
Miközben szemem előtt a kopár
téli táj,
"Tán mi sem vagyunk többek,
mint csikkek és cigaretták"

Lobban a láng,
És mi is felgyulladunk,
Valakinek ujjai közt
Parázslunk,égünk,lázadunk.

Gondolatink,
A füstfelhő, lágyan
párolog… Leírnánk.
De nem tudjuk.
Mert már nem látjuk a holnapot.

Egyre vénebbek leszünk.
Szánalmas kis csikkek.
Erősek,kicsik,
S már füstünk sincsen.

Majd elhajít,
Eltipor minket a teremtő!
S a világ nem lesz más,
Csak végtelen csikk-temető.

Hát ez lenne az élet…
Pár fújás és kész…
Nem több mint egy dísz-
dobozba préselt dohány-tekervény.

Az utolsó füst is elszáll,
De még mindenki szorítja életét,
Akkor lelkünk nem lesz már több…
Csak elalvó cigaretta vég.