Száraz gallyak, üvöltő sóhajok,
Letört illatok, széttépett emlékek
Nem emlékszem már a múltra.
Feledtem minden bajt, új út áll előttem,
De sűrű köd fedi léptem.
Nem érzem a szelet, a napfényt,
Nem látom az esthajnalcsillagot,
Sem a Hold fényes udvarát.
De erő és büszkeség táncol velem,
Átjárja zsigereimet a vágy,
A harc dicső arca lebegi körbe létem.
Vágyom a halált, de
Éles pengéjét látva én is kardot ragadok,
S lekaszabolni vágyom fattyát,
Kit utánam hajtott.
3 hozzászólás
Hirtelen hangulatokat váltó mű, kételyekkel és reményekkel teli.
Tetszik!
Üdv: Petrucci
Nagyon jó a cím, már egyből felkeltette az érdeklődésem. Jó érezni a vers második felében a feléledő optimizmust, az utolsó két sor pedig nagyon hatásos. Szuper vers lett, jár az ember képzelet ha olvassa!
Ettől nekem is küzdhetnékem, lett, megyek is kardot köszörülni….:)
Jó, nagyon kifejező, nekem valahogy egy fantasy jutott róla eszembe…Gratulálok!