Elégia egy pirosruhás lányhoz

Feleségemnek

Ez már a második elégia, melyet hozzád írok- az első megkeseredett szívemből szólt
akkor még lángolt az ég felettem, féltem rám omlik, betemet, eltakar,
de ez már nyugodt, testembe zárt, akár vénülő szívem.
Pirosruhás lányként lebbensz szememre, májusi esők békés illatát hozod
harmincnyolc év- Istenem, mennyi megbocsátást kaptam tőled
ölelést, szerelmet, biztonságot a zűrzavaros napjaimban.
csókot, elsimító szavakat homlokom sokszor bús redőire.
Velem maradtál, helyettem cipelted átkos keresztem
s mint Veronika törölted gyakran véres arcom, mikor elestem.
Ez már a második elégia, melyet hozzád írok- az első bánatomat véste papírra
akkor még háború dúlt bennem; vesztett csaták zaja hallatszott mindenütt,
de ez már békés, szelíd, akár az ég felettem.
Drága pirosruhás lány, életem gyönyörű asszonya
gyermekeink anyja, örökzöld pálmafa,ringó bölcsőben alvó nyugodt éjszaka
tizennégy stáció, viharvert éveim tartóoszlopa.
Sokszor fájó mellkasomban ketyegő mindig felhúzott óra,
Mózes öt könyve, hatszáztizenhárom parancsolat, a Tóra.
Ez már a második elégia, melyet hozzád írok- az első viharvert, megtépázott volt
akkor még füst, pernye szállt fejemre,
de ez már lobogó tűz, örök szerelmem, tisztaságom.
Drága hitvesem, boldogságom, még hátralévő időm erős kezekkel fogott gyeplője,
gyóntatószékem, bűneim majd feloldozó Isten képmása,
örök ragyogás, belülről fakadó csermely,kősziklán csillogó víz folyása
mennyországom szép ajtaja, alagutam végén megjelenő fény sugara
kézen fogva kísérj még el odáig, ahol majd véget ér minden földi álom,
minden kín, gyötrelem, harag, félelem és szaladj, fuss, vidd hírül elképzelt feltámadásom.