Az égen foszló felhő futott
simogatva lelked,
elengedlek már,
hiszen magadat fölénk emelted.
Síkok, terek üressé váltak,
rejtettségük rezdül,
elengedlek már,
én kerestelek száz imán keresztül.
Virágokat meddig viszek rád,
mennyi még a létem?
Elengedlek már.
De vársz a túlparton a vaksötétben.
/santiago/
4 hozzászólás
Kedves Santiago!
Remek,fájóan csengö sorok!
Gratulálok:sailor
Szép napot!
Kedves Rita és sailor köszönöm a hozzászólásokat! santiago
“Elengedlek már.
De vársz a túlparton a vaksötétben.”
Milyen nehéz. Mennyire hinni akarunk benne, hogy sikerül, de aztán mégse.
Szeretettel: Rita
Kedves santiago!
Szép verset írtál az egyik legnehezebb dologról, az elengedésről. Fájdalma, nehéz szeretteink elvesztése, ennek elfogadása. Tetszett ez az elmékedés. üdv hundido