Eleonore Kalkowska:Vergangenheit

Vergangenheit

Du hörst die Stunden gehn. Scheu und verstohlen
Gehn manche dir vorbei. Auf leisen Sohlen,
Wie man um Stuben Schwererkrankter geht.
Und manche ziehn dahin gleich weißen Schwänen,
Und lange siehst du ihre Spur sich dehnen,
Bis auf dem Wasser sie ein Wind verweht.

Und manche, wie ein freudiges Gespann
Von jungen Pferden fliehen in die Weiten,
Die deine schwache Hand nicht halten kann
Und doch so schmerzlich ungern läßt entgleiten.

Und Stunden gibts, die sind wie bunte Bälle
Und fliegen durch die Luft, auf einer Welle
Von Licht und Duft, die köstlich dich berauscht;
Und Stunden gibts, die sind wie Glockentöne,
So tief und rein und ganz voll hoher Schöne,
Daß lang du noch nach dem Verklingen lauschst.

Du siehst die Stunden gehn, siehst sie verschwinden,
Die eben dich berührt noch, nah und warm,
Und kannst bald ihre Spur selbst nicht mehr finden
Und siehst nur einen ungefügen Schwärm,
Bis er auch schwindet in den dunklen Gründen
Und du ins Leere streckest deinen Arm.
Nun weht‘s dir kühl ums Herz und seltsam bang:

So sind sie tot und kehren nimmer wieder,
Und eine Trauer sinkt auf deine Lider,
Und in dir klingt es wie Begräbnissang.
– – – – – – – – – – – – – – – – –
Doch einst, vielleicht, wenn ganz ein schwerer Kummer
Dein Herz in seinen Tiefen hat gefaßt.
Kommt ein Gewesenes zu dir, wie ein stummer
Und lieber und so lang vermißter Gast.
Und deine Hände können wieder tasten
Die lieben Züge. Und all die verblaßten
Und matten Farben glühen nun aufs neu!
Und frohe Stunden aus den fernen Zeiten
Siehst du auf stolzen Pferden zu dir reiten
Und grüßen dich voll alter Huld und Treu!

So waren sie nicht tot! Dies Wort vom Sterben
Ist denn nur Schein und ist ein hohler Scherben,
Dahinter unvergänglich Leben loht;
So lagen sie denn scheinbar nur im Tod
Befangen, wartend, bis die Zeit gekommen,
Da sie erscheinen durften dir zu frommen,
Und dir so nötig wie ein heilig Brot!

Und Jubel füllt dein Herz mit Frühlingswehen.
So gibts kein Sterben denn, gibts kein Vergehen,
So muß, was je dem Leben war geweiht,
Von Ewigkeit zu Ewigkeit bestehen
Und eingemeißelt in den Stein der Zeit!

Eleonore Kalkowska

B)

Múló idő…

Idő repül, vagy macskalábon lépked,
Az illanó órák hosszát nem érzed,
Neszét beteg sem, ki szobában él.
De néha jár fehér hattyú képében,
S te hosszan nézed, miként száll el szépen,
Ha vizek fölött csendesült a szél.

Vagy olykor mintegy jókedvű lovasként
Repül paripáján a távolba el,
Kezed gyenge, nem tudsz fogni már, s ezért
Muszáj elengedned fájó szíveddel.

S akadnak órák, mik léggömbként szállnak
A légben úszva, s fény- s illathullámnak
A látványától lelked ittasult;
S akadnak órák, harangként csengenek,
Nemes gyönyörével telve szépségnek,
S csodás hangjuk néked örömet nyújt.

Idő múlását, tűnését megérzed,
De lángnak, mi még előbb megperzselt,
Hamarosan már a nyomát se nézed,
A bántó raj tőled elsereglett,
Maga is sötétség honába tűnt el,
S karodat ürességnek adod át.
A szíved ott magányosan megáll:

Sose térnek vissza ők, mert halottak,
Szemed csukódik, rabja bánatoknak,
S a bús lelkedben mély gyászzene száll.
———————————————–
Talán, ha mégis egyszer, (bár szívedben
Nehéz kínok maguk mélyen bevésték.)
Tehozzád eljönne némán, kedvesen,
A réges-régen hiányzó vendég.
Kezeid tudnák ismét átkarolni
A kedves alakját. S látnád ragyogni
Fakult színeknek varázslatát!
Idézné emlékét a víg időknek,
Ahogy tehozzád lovagolva jönnek,
S eléd áll, köszönt sok régi barát.

Hisz ők nem haltak meg! Kriptán, hamvvedrek
Külsején múlás, szürke repedések,
De bent sok maradandó élet áll;
Felettük látszólag úr a halál,
Reménykedve várnak ők oly időre,
Mikor tégedet felhoznak örömre,
S ez – ahogy szent kenyér – üdvödre vál!

A szíved megtölti majd tavasz lehe.
Ha nincs vétség, halálnak sincs itt helye,
Ezért mi volt az életben dicső,
A kőbe véssék, hogy hasson szelleme,
S ne árthasson néki múló idő!

Szalki Bernáth Attila

A)

Múlt idő…

Hallod ketyegni az órát. Ellopva
Ide néhány múltban. Nagyon halkan,
Hogyan kezeled szalonokban nehéz betegek.
És néhány felhívni, akkor ugyanazt a fehér hattyúk,
És hosszú látja a pálya szakaszon,
Kivéve a víz mentek a szél.

És néhány, mint egy boldog csapat
Fiatal lovak fussanak a végtelenség,
Az a gyenge kéz nem tudja tartani
És mégis oly fájdalmasan vonakodik is elszáll.

És órát nézve, hogy a színes golyókat
És repül a levegőben egy hullám
A fény és illat, a finom ittas te;
És az óra van, ami hasonló harangjáték,
Olyan mély és tiszta, és teljesen szép
Ez ideig még hangzik, majd elhalványul.

Látod megy az órát fog látni azok eltűnnek,
A föld megérintett, szoros és meleg,
És hamar a pálya maga nem találja
És ha csak egy ügyetlen raj,
Amíg ő eltűnik a sötét alapon
És akkor kinyújtja a karját a semmibe.
Most fúj hűvös szív és furcsa bumm:

Tehát ezek halott, és soha nem tér vissza többé,
És egy emlékmű esik a szemhéjon,
És akkor úgy hangzik, mint temetési dal.
————————————————–

De ha egyszer, talán, ha elég nagy bánat
A szíved a mélyén tett.
Ha egy jelenés neked, mint egy néma
És kedves, és amennyiben a hiányzó visszajelzés.
És a kezét is úgy érzi, ismét
A szerelem vonatok. És az összes halvány
És tompa színek most ragyogás az új!
És boldog órát a régmúltban
Látod büszke ló lovagol
És önt tele van régi kegyelem és a bizalom!

Így nem volt halott! Ez a szó a haláltól
Ez csak egy illúzió, és egy üreges szilánkok,
Mögötte múlhatatlan díj az élet
Úgy feküdt, mert látszólag csak a halál
Öntudatos, várja meg, amíg eljött az idő,
Mivel úgy tűnik, lehet jámbor te,
És akkor szükség, mint a szent kenyeret!

És hurrá tölti meg szívedet tavaszi munka.
Tehát nem halnak ott, mert nincs bűncselekmény
Szóval, mi valaha is szentelt élet,
léteznek mindörökkön örökké
És vájt a kő az idő!