Élet a temetőben

Viharos szél fújta a magas fák kopasz lombját.
A kőfalon túl, a zsidó temető, odaát.
A zörej hangja olyan volt, mintha csontlánc volna.
A hely kihalt, virágot sem hoztak ide soha.
A sok sötét borostyán vadul burjánzott itt el,
A hideg fekete kőtáblákon, mint életjel.

Érzem a szívembe befúj a szél, de hol a rés?
Ha tudnám befoltoznám, megjavítanám a részt.
Lábam előtt kis lila árvácska elnyomottan,
Egyedül van a virágoskertből kihullottan.
Cseppnyi kis lila árvácska, szelíden bújt itt meg,
Viseli a sorsát együtt érzően, csendesen.

Gyere velem szép árva, kis virág, vigasztalj meg!
Gondodat viselem amíg csak kell, de ne halj meg!
Sehová sem tartozol, a kavicsok között élsz.
Itt vertél gyökeret mélyen, a föld is fagyos még.
Sajnálom, nem tudlak kivenni, azt túl nem élnéd.
Válaszként szomorút bólint és lehajtja fejét.

Azon gondolkozom, hogyan vigasztaljam meg őt.
Elfelejtem a saját bánatom ez ad erőt.
Végül sikerül megszólalnom, érzem, hogy figyel.
Eljövök hozzád újra, innen senki nem visz el.
Lassan felemeli sötétlila szirmos fejét.
Rám mosolyog és én vissza rá. Eljövök, ne félj!