A lét vékonyka, koszlott peremén,
hol hideg a pad, s reszket a remény,
a hit elapad az utca kövén.
Ha ingyenkonyhán a sorára vár,
s túlélni tanul egy lecsúszott tanár,
észrevétlenül röppen el a nyár.
Mert ott, a peremen csak a „most” van,
és az üveg, ahogy torz mámorban,
földhöz vágva szilánkokra robban,
és mindig egyformán kemény a tél,
a szégyen vajúdik, majd elvetél,
úgy jár, akár a kicsorbult acél.
Hisz’ a méltóság csak szánalmas kincs,
ha egyre kérni kell, mert enni nincs…
Mivé lesz akkor tartás és gerinc?
Átértékelődik, mint az élet,
nem más, csak homokba írt képlet,
mit elfúj a szél – megoldatlanul.
2006. október 25.
4 hozzászólás
Igen. Alecsúszás drámai, sajnos katasztrófa is lehet belőle. Nhéz sors a hajléktalanság.
Tetszik, ahogy ezt egy személyen keresztül megírtad. Hasonló témával én is foglalkoztam a “Hajléktalanokról,hajléktalanoknak” c. versemben. Ha teheted légy szi. olvasd el. Üdv.: Túri I.
Hamarosan elolvasom – köszönöm, hogy te is olvastál 🙂
Szia Neti!
Sajnos, ez örök téma – de remekül megírva.
Puszi: Éva
Köszönöm, Éva!