Jégkarcos csöndben
sikolytalanul függök
rommá porlott vágyaim
peremén.
Vérpadkalodában
rebben lelkem,
testem dermed
lenyesett szárnyaim
csontszilánkjain.
Zuhanni vágyom!
Szabadulni
testem börtönéből.
Elengedni létem peremét.
Sorsőröm könyörtelen.
Akaratára ráalélva
elfogadom végzetem.
Maradok fájni, lenni.
Létem
elviselhetővé tűrni,
amíg tudom…
amíg lehet.
8 hozzászólás
“Maradok fájni, lenni.
Létem
Elviselhetővé tűrni,
amíg tudom?
amíg lehet.”
Egyetértéssel olvastam soraid. Igen, talán ez a megoldás marad, egyszer úgy is “elmegyünk” akár akarunk, akár nem. Addig pedig valahogy élhetővé kell tennünk az életünk. Rajtunk is múlik, nem csak a körülményeken, vagy a környezeten.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita, köszönöm a véleményezést, valóban főként rajtunk múlik…megtanulunk varázsolni és nemcsak élhetővé tesszük hanem csodaszéppé.
Köszönettel:
M.
Kedves Napfény!
Az élet árnyékos oldaláról jött a versed.Talán a cím
´a szakadék széle´is lehetne!
Nálam is történtek hasonló dolgok.mikor ´zuhanni vágytam´:
“millió apró korom szitál
tönkrement célok remények
hagyj meg egy szikrát csak egy is sugárt
pókhálót bármit
hogy megkapaszkodjon ez a zuhanás
és jönnek az elkésett könnyek
hiába minden?
nem lehet így élni a létezés mellékutcáján
kapkod a légben egy utolsó próbálkozás
rejtetten remél hátha megszánja
talál még élhetőt benne az élet”
Kívánom Neked,hogy mindig az élet ´napfényes´oldalán
legyél otthon!
Nagyon tetszett öszinte,.megönnyebbülést kutató írásod!
Szeretettel:sailor
Legyen szép napod!
Drága Sailor,
Olvastam a versedet és mélyen megérintett..ha annak idején hagytam volna “egy szikrát csak egy is sugárt pókhálót bármit hogy megkapaszkodjon ez a zuhanás” akkor másként alakult volna az életem…hamarabb kezdtem volna varázsolni, repülni …..és a megfoghatatlant keresni ami állandó lebegtetést biztosít.
Már a napfényes oldalon élek.:) ..köszönöm a szívből érkezett jókívánságot , a szépséges szavaidat és TÉGED.
Körülölelő szeretettel kívánok gyönyörű hétvégét.
M.
Kedves Napfény,
megrendítő a versed, egyszerű szavaid, kifejezéseid erős képeket adnak, lefelé húznak, egészen a mélybe – értem ezt a közvetíteni szándékozott tartalomra és az olvasóra (jelen esetben rám) gyakorolt hatásra is.
Olyan állapot ez, melyből nem lehet egykönnyen kijutni, a “minden mindegy” állapot.
Megtalált a versed, átérezhető.
Van egy sor, amelyik megállít, ott változtatnék a szórenden:
“Vérpadkalodában
lelkem rebben” – (rebben lelkem).
Az utolsó szakasz 3. sorát szerintem véletlenül írtad nagy kezdőbetűvel, mert az összes többinél következetesen alkamaztad.
Köszönöm, hogy olvashattam ezt a versedet! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Drága Kankalin,
nagyon szépen köszönöm,hogy olvastad és méltattad a verset. Több mint egy évtizede írtam egy nagyon nehéz élethelyzetben és nem vitt rá a lélek,hogy publikáljam csak idén mikor már minden lecsendesedett bennem.
A változtatás amit javasoltál csúcs, tényleg más hatást kölcsönöz annak a sornak és odaillőbb. Köszönöm szépen a javaslatot és hogy mindig ennyi jótanáccsal látsz el .
Tényleg véletlen a nagybetű az utolsó szakaszba, korrigálom. 🙂
A türelmedet külön köszönöm:) azt hiszem mióta ismersz én teszem leggyakrabban próbára.:) nyilván nem szándékosan 🙂 csak így alakul.
Kaptam a személyedbe egy őrangyalt a sorstól! Leírhatatlanul köszönöm.
A végtelen sok biztatást főként.
Körülölelő szeretettel:
M.
Kedves Napfény,
nem könnyű lepakolni mások elé a súlyos terheket, melyeket cipelünk.
Örülök, hogy előbb szabadultál tőlük, mint ahogy megtetted. 🙂
Javítottam a két említett résznél. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Drága Kankalin,
Megfogadtam mikor publikálni kezdtem,hogy nem jelentetek meg olyasmit ami szomorú, lehúz vagy nem szépséget közvetít….mégis felrúgtam ezt a szabályt….magyarázatot még nem találtam rá, hogy miért ..talán,hogy hitelesebb legyek…talán.
Köszönöm szépen a javítást 🙂
Meseszép év végét.:)
Körülölelő szeretettel:
M.