Elfogyott a kenyér, csak a kő maradt,
mit hozzám vágtak szüntelen.
S hogy ki ne maradjak a csatából,
a legkisebbet felveszem.
Bár vérnyomásom egyre nő,
pofonoktól vörös az arcom.
Ám másik orcám helyett összeszorított
öklömet tartom.
A gúny mocsarában faágra leltem,
kihúztam magam, reccsent az ág.
Szembeköpöm a mocsár boszorkányát,
s törölje arcáról az egész világ!
Nem vagyok madár, mégis tojok másra,
hogy megvetésem keljen ki belőle.
Nincs többé nektek jóságos tyúkapó,
ki kotkodálva köszönjön előre.
Itt hagyom végleg a mocsaras tájat,
elbujdosom egy piciny szigetre.
Elfogyott a kő, s a karom is fáradt,
a csatateret hát elhagyom sietve.
A kard nekem nehéz, a kesztyű otromba,
fapajzsom is el van már korhadva.
De ha én ejtenék sebet máson,
helyette jajgatnék, lelkem sorvadna.
1 hozzászólás
Helló, minden tiszteklet ellenére mit szárnypróbálgatásod kivív, valamivel több erőt is belevihetnél egy-egy versbe. Fuss neki bátran többször is, annyi előnyöd van, hogy nem csak egyszer ugorhatsz ki a fészekből. Miért nem kísér el a címadás míg áthaladok a versen, hova lesz? Az elemek, költői eszközök nekem kissé lazán vannak összefogatva, sztem megáll a szerkezet, de ráférne egy új csavarozás. Hajrá poétatárs. Csak őrizd a csapást amit te nyitottál. Néhány sort sikerült elkapnod. Üdv: Ábel