Síkos mosolyod bágyadtan remeg,
hidegen, áttetszőn fehérlik kezed.
Szemed ködösen bámul reám,
nap voltál és lettél rideg-kék leány.
Jeges ár sodorta rőzse lelkedet,
perzselő tüzedből szürke hamu lett.
Parázs sem maradt belőle nekem,
mely vigasz lehetne tépett lelkemen.
Téged más vidékre sodort el az ár,
szerelmednek tüzét más táplálja már.
Zavartan, ködösen néz reám szemed,
belül már siratlak, elhagysz engemet.
6 hozzászólás
Egy csendes 5-öst itt hagyok! Grat!
Köszönöm, kedves Zsolt!
Azért érdemes a vers dátumára is rápillantani. 🙂
Üdv.: Alberth
Azok a régi, szép… versek… Tetszett, alberth!
aLéb
Kedves Aléb!
Örülök, hogy tetszett neked, mert lesz még ezekből a régi versekből. 🙂
Üdv.: Alberth
kedves Albert!
Ez már igazi nosztalgia, de tisztán megmutatja, hogy már akkor is szép verseket írtál. De úgy látszik a szerelmi fájdalom soha se nem megy ki divatbol, csak egy kicsit a szerelem definiciója ma más, mint akkor volt. A gyors szerelem. De hogy írta Móra Ferenc:
"Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni az egyszerű embereknek. "
Meleget igen, de parazsat nem.
üdv Tóni
Kedves Toni!
Ifjú korában az ember sokféle szerelmi szituációba kerül. Hol kikosarazzák, hol neki kell kosarat adni, amíg az igazit meg nem találja. Így voltam én is. De ezek felejthetetlen emlékek. Sok lány, sok emlék, sok bolondság. Egy ifjjúság, sok bolondság! 🙂
Üdv.: Alberth