Apró fájdalom szilánkok
sebezve marnak, s érzem
hogyan omlik össze elme,
s tudat a kín alatt.
Szétporladt érték, mi nem volt,
csupán egy hamis kelme
fonta át semmi- lényem,
miből vér, s könny fakadt.
Lassan öltem el önmagam,
s minden remény fonalat,
mit idegen ujj fűzött
segítségül nekem.
Hisz’ tudtam, hogy álomjáték
az, mi messzire űzött,
így semmi szép nem maradt,
s már nem lelem helyem.
Vergődök egy szürke köpeny
ólom súly’ karmaiban,
de félek kiáltani,
jaj, ha meglátnak ők.
Zavarnám porcelán éltük,
s képes lennék ártani,
bárkinek vágyaiban,
– illúzió a tőr.
Engem az mégis felszabdalt,
észrevenni oly’ nehéz,
mert gaz- csapdába estek,
s úgy ittak hazug szót…
Véremben fuldokolva majd,
egy borús téli este
suttogva elmondom én:
“Hiába…ha a szív nincs helyén.”