Nézd, ében éj alatt végtelen csillag záporoz,
hullnak, se szeri, se száma, már meg se számolom!
Teraszomról tátott szájjal kémlelem az eget,
ábrándos tekintetem le, egy percre se veszem.
Nézd, az égbolt gyönyörű, mint egy látványos színpad,
telihold fénye sem zavarja, – mondd, megszólítsam?
Ki tudja, hova, merre száguldanak csendesen,
úgy csodálom, hogy őrült szívem pulzál hevesen!
Nézd, többnyomos ösvényt tapos, talán utat mutat?
Mondd, melyiket válasszam? Hiszen van, vagy egy tucat!
Legjobb az lesz, ha tovább járom a magam útját.
Érzed? Lelkem csóvája lángol, szemem fénysugár.
4 hozzászólás
Kedves Zsuzsa!
“Ki tudja, hova, merre száguldanak csendesen,”
Szeretnénk tudni!
Csodaszép látvány!
Gratulálok:sailor
Legyen szép napod!
“Legjobb az lesz, ha tovább járom a magam útját.”
Egyetértéssel és tetszéssel olvastam soraid. Bizony a csillagok útját nem követhetjük, a sajátunkét kell járnunk.
Szeretettel: Rita 🙂
Elismerésem, hogy írtál erről az évente megismétlődő, veszélyes jelenségről. Én nem mertem volna írni róluk, nem véletlenül. És sohase fogok! Asszem, az ismétlődés jó dolog a természetben, bámulhatjuk, bámulják a hulló csillagokat! Ilyenkor különös érzés tölt el sok embert, önpusztító hajlammal. Volt részem ilyenben, veszélyes ügy!
de!!! köszönöm, hogy olvashattalak!
szeretettel: túlparti
jut eszembe, ?Na jó, na jó, csak semmi gáz?!
Nyitok az éjre ablakot,
Peresidák ékkövekként hullnak a Földre,
bámulom őket, magam vagyok.