1.
Eljött – figyeld! – vad, zordon évszakom:
Hallani vélem dérlepte neszét,
Mint itt jár-kel ténfergő lábakon.
Csak sejtése félhomályán néz szét,
És ahol édes madárdal zengett,
Ott most csend van, csak fagynak szele zúg.
Mi élt, halni készül árnyak felett,
Vacogva reszket minden ódon zug.
Tudd meg hát, rest, hazug idő dicsér,
Minek gyönyörét tegnap láthattad.
Tűnt reményből feltámadt fényt ígér,
Ágak hegyén majd új pompa virrad.
Ma még vele haldoklik életünk,
Csak sárga, holt levél, vagy az se csüng.
2.
Csak sárga, holt levél, vagy az se csüng,
Elvesztette fám ifjúi díszét.
Megzörren a csend fagyán mindenütt,
Ma már a nyár csak múltba tűnt emlék.
Homályba vész a fukar messzeség,
Tegnapokat még ifjúság idéz,
Amikor kéklett odafenn az ég,
S most önként múló valóságba néz,
Hol kevély szelek intenek felém.
Ma már jelmezét veszi fel a csend,
Mit látni fog a szem télnek derén,
S a világ majd haván vele örvend.
Örvendve én is, örvendve hagyom
A fagy szelébe roskadt ágakon.
3.
A fagy szelébe roskadt ágakon
Bársony éjeknek múlása mereng.
Mi vén idővel volt egykor rokon,
Most árnyak derén elénk feldereng.
Mit oda felcsent fagyos pillanat,
Mi homályán lesz érte veszendő,
És drágagyöngyén majd vihar arat,
Mi csak hajnal foszlányán sejthető.
S felölti fenn ritka szép ruháját
Csillogásának derengő derén,
Sejtve hallatva éjbe fúlt szavát,
Meglelve azt, mi nyarán volt erény.
Mi napok hidegén oly messze tűnt,
Hol víg madárkórus dalolt nekünk.
4.
Hol víg madárkórus dalolt nekünk
Még tavasznak ifjú örökségén,
Dalolt a rejtek, s mára csendesült,
Csak zörgő levél int feléd s felém.
Homályba vész letűnő messzeség,
S zokog árnyain parttalan idő,
Múlásba roskadva nyári emlék,
Mi lángolt tegnap, s újra lett meddő.
Koldussá vált ott kinn a természet,
Hol már halódó csendesség takar,
Unott fagyán merengve az élet
Már csak együgyűn álmodni akar.
Lassú szél kering ágak közt amott,
És oly nap félhomályát láthatod.
5.
És oly nap félhomályát láthatod
Szelíden hullni égi mezőről,
Ahová felnyúlni nincs semmi mód,
Még ha téged az folyton is gyötör.
Mi volt és lesz, majd holnap elenyész,
Mert az emlék halovány szeszélyt hint,
Örök körforgást előtted idéz
Elvonulva évek szava szerint.
Ismerve haladj, előtted az út,
Min jár az élet, s ma még nyugtalan,
Veled végtelen messzeségbe fut.
Lelkedből csendesült égi szólam
Dalán az emlék tán mind megfagyott,
Mely sápadozva ing napnyugtakor.
6.
Mely sápadozva ing napnyugtakor
Csalfán festett lét álmos berkein,
Levelét vesztette minden bokor,
Lassan szürkévé lesz ködén a szín.
De még zöldell messzeségén a rét,
Dicsősége már virágot nem hord,
Rá őszi szellő még elvétve lép,
Tél leskelődik idején, a zord.
S felé büszke távolok intenek
Sötétlő szirteknek magasából,
Hol öreg sas kering erdők felett,
S hozzá ott fönn tűnődő szél dalol.
Az élet múlik, mert egyre csak fogy,
És lassú éj sötét karjába rogy.
7.
És lassú éj sötét karjába rogy;
Becses idők léte, ami elhal.
Mi ez, ha nem semmirekellő jog,
Mit az élet az embertől elcsal?
Ha születtünk, tán jogunk van élni,
E jog pecsétje mindig a halál,
Amit ma még nem múl felül semmi,
Mi e földön mindenkit megtalál.
A természet is nyugalomra vágy,
S holnapok reménye tán többet ad,
Mi nem lesz, csak látszatért csikart vád.
Örök a körforgás, lásd meg magad,
Ez örökség vágya lét mellett szól,
S a félhalál nyugalma ráhajol.
8.
S a félhalál nyugalma ráhajol
Életed minden kedves kincsére,
S a világ melletted elgyalogol
Nem gondolva neved hű becsére.
Minden árnyék idővel elvonul,
De újra-újra mindig visszatér,
Életünk is megújul és fakul,
Mi száz világot elveszt és ígér.
Lidércén merengve haló homály
Letűnő múltnak jövendőjén nyög.
Csal az ifjúság, vénülni muszáj,
Csak bölcs hiszi, hogy létünk lesz örök.
Ott fönn juhnyájként terül el az ég,
Itt oly tüzek parázsa izzik, ég.
9.
Itt oly tüzek parázsa izzik, ég,
Aminek lángján árnyék lengedez,
S csóváján ragyog örök messzeség,
Felette s mélyén lassú szél legyez.
Odafönn szárnyal magas gondolat,
Lenn marad, kinek értelme csekély,
Az élet ma még tűnő pillanat,
És világosból sötétül az éj.
Csalfa szavaknak soha sincs vége,
Hiába szól, ki hamisan becéz,
Ajka ha mozdul, kifogás éke,
Tudósoktól ő önbölcsen idéz.
Mit ér értelme, ha szíve hideg,
Mely ifjúsága hamván, mint rideg.
10.
Mely ifjúsága hamván, mint rideg
Poéta, ki verset hiába költ,
És rajta csak a világ felnevet,
Mert ő bolondos elmét örökölt.
Verse már többé nem kell senkinek,
Csalfa ott az ész, hiába merész.
Ugyan, ki értse ez életelvet?
Mért jobb az, kinek bensője színész,
És minden szépre finnyásan nyafog?
Regulázni mást mindenkor ő bölcs,
S érdemtelenül más előtt ragyog,
S hiszi büszkén, e kincse jó gyümölcs.
Ér-e sokat? Ha léte oly sötét,
Halottaságyon veszti életét.
11.
Halottaságyon veszti életét
Tavasznak ágán kizöldült levél,
Nyár után az ősz jön, hogyha nem vét.
Télbe haló évszak, mivé lettél?
Hűvös éjeken sötétlőn mereng
Sárga levéltől megfosztott akác.
Már élni fél, de halni mégse mer,
Csak az álhalál látszata aláz.
Könnye megfagy, mert itt dereng a dér,
Árnyán lépked, s mögötte semmi nesz.
Ím, itt a tél, mi hideget ígér,
Vonása arcán szélnek ránca lesz.
Mily évszak ez, és kivel enyeleg?
Mi tápláléka volt, az fojtja meg.
12.
Mi tápláléka volt, az fojtja meg,
Mert hosszan lépve sárgán jött az ősz.
Dicsérni lehet minden érdemet,
Súgta a tavasz: „Levél, nagyra nősz!”
Ma félhomály borong, szürkén a köd,
Lopva csent idő minden pillanat.
Hol vagy már, te nyár, dicső nagy előd?
Elmúlásba halt léted hogy halad?
Percen perc időz örök rejtekén,
Szívet veszt el az, ki szeretni fél.
Vesztébe tűnik töprengő remény,
Keresni kell azt, ki majd veled él.
Vigyázzál rá, ha magához ölel,
Szerelmed így virul, ha jól figyel!
13.
Szerelmed így virul, ha jól figyel,
Mert ragyogásán rád tekint a csend.
Kicsiny kunyhód ma még magányt színlel,
Holnap majd neszén teveled örvend.
Ha lelkesedve csábít majd szemed,
És jöttödre vár rejtett szakadék,
Tudd, rád tátong e sötétlő élet,
Minek öröme csupán egy marék.
De téged keres ma a boldogság,
Vágyaidban ott űzve hajt s csábít,
Ha szerelmedért vallomást tesz szád,
Szíved örökén csak bensőd számít.
Szemeid könnyén ott a féltett jel:
Szeretni azt, kitől búcsúzni kell.
14.
Szeretni azt, kitől búcsúzni kell
Milyen nehéz a szív, majd megszakad,
Keservet tűrve fájó könnyekkel
Lassú éveken perced hogy szalad.
Követve téged tűnő éjen át,
Lengetve karod messziről felém,
Hallgatva torkod halkuló hangját,
Tépett szívemmel futok feléd én.
De közénk áll a lassan szálló köd,
Mit idéz bennem érzelmes sejtés,
Lennék én még ma s holnap örököd,
Búcsúzni tőled nekem mily nehéz.
Utánad nézek, s ott a túlparton
Eljött –figyeld!- vad, zordon évszakom.
MESTERSZONETT:
/W. Shakespeare: LXXIII. szonettje/
Eljött – figyeld! – vad, zordon évszakom:
Csak sárga, holt levél, vagy az se csüng
A fagy szelébe roskadt ágakon,
Hol víg madárkórus dalolt nekünk.
És oly nap félhomályát láthatod,
Mely sápadozva ing napnyugtakor
És lassú éj sötét karjába rogy;
S a félhalál nyugalma ráhajol,
Itt oly tüzek parázsa izzik, ég,
Mely ifjúsága hamván, mint rideg
halottaságyon veszti életét,
Mi tápláléka volt, az fojtja meg.
Szerelmed így virul – ha jól figyel-
Szeretni azt, kitől búcsúzni kell.
/Fordította Keszthelyi Zoltán/