Zöld fűben lassan gázolok,
szöcskék ugrálnak szerte szét.
Gondjaimmal magam vagyok,
a mező nem mesél mesét.
Nem old meg semmit, andalít.
Álmosan darázs száll tova.
Hallgatom a rét hangjait.
Rájövök gondom ostoba,
nincs megoldandó semmi sem.
Sorsom fogja a kezemet.
Sodrásban úszik életem,
csak kormányosom lehetek.
Az út előre megszabott.
Örvényeket kerülgetek.
Gondjaimból szabadulok,
nem felelek, nem kérdezek.
1 hozzászólás
“Gondjaimmal magam vagyok,
a mező nem mesél mesét.”
A maga módján minden ember magányos. Ezzel-azzal enyhíthet a magányán, talán az a legjobb, hogy kibékül magával és egyedül is jól érzi magát.
Szeretettel: Rita 🙂