Néha még a csend is zavar,
magány szülte keserves kín,
és a szív szaporán dobban,
mert a múltban vezet a sín.
Hosszú sóhaj, mint ívelő füst,
mi t az emlék varázsa okád,
boldog voltam néhány napig,
most már homály födi orcád.
Tüzes csókod akár a Nyár,
elszállt, és az őszi napok
hűvös szele fújja testem,
üres már minden, vacogok!