Éltem…

Éltem én, mint annyian,
Szívem csendes gondtalan,
Az évek teltek sorban,
Én meg csak úgy megvoltam.

Azt hittem egyre jobban,
Szívemben láng már nem lobban.
Az évek teltek-múltak, csendesen,
S most váratlan rám tört a szerelem.

Hogy történt, én nem tudom, nem értem.
Tán a szemedtől? Hogy szemed tüzébe néztem?
Attól lobbant ily’ hirtelen végzetes lángra,
Elég volt csak egyetlen pillantása?

Lám megtörtént, szívem felgyúlt,
Egy perc, egyetlen szempillantás alatt.
Már akkor, ott éreztem,
Szívemben majd csak a bánat marad.

Először féltem elmondani mindazt neked,
Mit érzek, s milyen jó is lenne veled.
Aztán szívemből bátorságot vettem, és szóltam,
Mert tudom, nem teljesülhet semmi, ami kimondatlan.

De te hozzám egy jó szót sem szóltál,
Csak eltaszítottál. Oly nagyon kegyetlen voltál.
Barátságom sem fogadtad el, abból sem „kértél”,
Ma sem értem, nem tudom, igazán mitől féltél?

„Elmentél” búcsú és vigasztaló szó nélkül tőlem,
Nem törődtél vele, vajon lesz e keserűen hulló könnyem!
Ó bárha tudnék, búcsúznék tőled, szomorú dalommal,
Ha lehetne, akárcsak egyszer! Ölelnélek gyengülő karommal!

Követül küldenék egy dalt hozzád, ha lehetne,
Hátha téged mégis csak, megértőbbé tenne.
Vigasztalan szívemnek egy méltó búcsú úgy hiányzik,
Mint korhadó vén fának egy utolsó tavasz, mikor még kivirágzik.

Most úgy állok csendes bennszakadt szóval, fásult bénán,
Nem simogat, becéz senki, s nem néz szerelemmel énrám.
Azt érzem most, bárha szívem megszakadna már,
Itt legbelül, egy kis pislákoló gyenge remény mégis él. S Terád vár!

Gondolatom itt küldöm így most néked,
Hátha mégis tán majd megérzed:
Búcsú nélkül így nem hagyhatsz itt engem,
Hogy ne törölnéd le, érted hullajtott könnyem.