Eltemették lovamat, immár porára béke vár,
Földi rét helyett az égi Csillagútra rátalál.
Bolond voltam eladni őt, elhagyni a Táltosom;
Bűntudattól nem is alszom, szenvedés a vánkosom.
Olyan jó és tiszta volt, hogy már tehernek éreztem:
Gyönge hitvány halandóként szabadságra éheztem.
Hittem, hátha jobb lesz néki erős gazdát keresni,
De más urat nem tűrt, magát nem hagyta átnevelni.
Girhes maradt, soványkás, hiszen fű helyett árpát kért;
Panaszszóval egyszer sem viseltetett a bánásért.
Többé már nem vágtatott, nem ügetett utak porán –
Szalmahullajtásnak útját meg is járta jó korán.
Rövid korát megszámolni alig lehet években;
Leölték a kincset, ami legnagyobb az életben.
Szénával és szalmával aztán kitömték tagjait,
S éhkutyáknak hajították megmaradt darabjait.
Fejét ásták el csupán, hogy szelleme is oszoljék,
Végtagjait mellé lökték, abba meg ne botoljék.
Éjszakánként útra kél elsírni világ vétkeit,
Nyílt ablakon keresztül hallom patái lépteit.
Harmadfüvem sírhalmát azért nem áldja még jelen,
Hisz nem eszmélhet az ész, ha dúl a harc, a küzdelem.
Követlek majd Hátasom! Ha véget ér a rémülés,
Az eljövendő nemzedéknek mi leszünk a révülés!
Csörömpölnek csontjaink a csendben majd vihar helyén,
Zendülnek a kürtök, ének égbe ér szavak szelén.
Feláldozhatók vagyunk ez új világnak oltarán,
Halál súlyát leöltjük a lét egy magas oldalán.
Eltemették Táltosom, de összenőtt a szellemünk:
Hátrahagyva tetteink, csak Őstudás marad velünk.
Ezer évek elmúltával kihantolnak, hogyha kell –
Sírja nem a jelennek szól, a jövőért halt ma el!