Eltűntél…

Szétterülő ködök mélyén
halovány emlék-kép,
néha felkavarja,
s megborzolja,
a szomorkodó őszi szél.

Talán még valamit remél,
vagy csak vár,
mint elhagyott,
üresen álló ház,
melyben csupán szellemek ünnepelnek,
mikor eljő az éjféli idő.

Ha bátor lennék,
megfejteném e titkot!
Kibontanám mocskos papírjából,
s kitenném ablakomba,
hogy megnézze mind,
ki hitetlen, ki reménytelen.

Még sem teszem,
mert hiányod folyton nő.
Hiába vágom ki tőből,
újra s újra kihajt,
sarjad, mint jó legelő,
s hozza lázas virágait,

de a reggel kinyílik
az eltorzult valóság köd-falán,
s megfagyaszt a rémület,
nincs több bizakodás,
kihűlt helyed s eltűntél…