megérkeztem bús szürke alkonyon.
A hold csillogó ezüstpora,
lehelet vékonyan rám szórva.
Fázom, fogaim vacognak,
emlékeim régen jégbe fagytak.
Életem szakadozott gúnya,
elszomorít, hogy milyen csúnya.
Minden, ami szép volt elveszett,
bánkódni kár a múló idő felett.
Az idő rohan, oldódik a rettenet,
a puha hideg föld maga alá temet.
Ne tétovázz, ez itt a rend!
Szép lassan mindent átitat a csend.
Az ember érzi: megírt a sorsa.
Elfogadja, földre hullva!
8 hozzászólás
Kedves Ida!
Szép kerek a versed. Tizenhat sorban egy egész emberöltő van. Vágyakkal, reményekkel, lemondással, megadással.
Tetszett.
Szeretettel:
Millali
Köszönöm, kedves Millali, örülök ha tetszett.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Most nagyon komoran láttattad a sorsod, hiszen van benne szép is. 🙂 Mégis a szürke oldalát kitünően ábrázoltad. Bár nem szeretek elmúlásról írni és olvasni sem, mert úgy vagyok vele, elég akkor amikor nem kerülhető el. Őszinte fájdalmat érzek a sorokban…
de ha lehet ilyet mondani, szép lett ez a "bús szürke" vers. 🙂
pipacs
Drága Pipacs, csakhogy gyorsan megvigasztaljalak. Ez nem az én sorsom, ez emberi sors.
Elindulunk egy fényes hajnalon valahonnan, a megérkezésünk már szerteágazóbb, de általában nem fénnyel övezett. Lehet, hogy túl komorra, szomorúra sikeredett, nem akartalak elszomorítani, én viszont szeretem a szomorú verseket.
Örülök, hogy újra itt vagy velünk, és köszönöm, hogy itt jártál. (ne szomorkodj :))
Ida 🙂
Kedves Ida!
Rímbe szedett szomorúság, vagy rímelő önkritika? Akár mi is nagyon szép.
Szeretettel: Zagyvapart.
Köszönöm szépen, kedves Zagyvapart.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Érdekes a vers formája. Jó a három záró sor. Tartalmilag is tetszett.
Szeretettel: Ági
Köszönöm, kedves Ági, hogy ezt a régebbi versemet is elolvastad. Örülök, hogy tetszett.
Szeretettel
Ida