Emlékcserepek porcelánból

Emlékszem, segíteni akartam Neked.
Te szóltál, ne cipeljek annyi nehezet,
hisz aprócska kezeimnek sok lesz három
tányér. De a két kis tenyér nem hallgatott
rád, csak cipelte az egymásra halmozott
porcelánt, ment elszántan, toronyiránt
ott a régi, feledhetetlenül kedves,
hatalmas bérlakásban. Nézted a hátam
(ma épp oly konok), szeretve-aggódásod
melege még ma is végigsimít rajtam,
ahogy az emlékbe belesajdul kimondott
szavam… De hogy egyiket a másikba ne
öltsem, a tányérokkal egyre csak mentem,
s valahogy megbokrosodott alattam a
parkett. Hiába vigyáztam, a porcelán
odalett, s ujjaimból halkan csordogált
a bűntudat. De hisz én csak jót akartam!
– susogtam kibuggyanó könnyeimen át,
s álltam tekinteted rosszalló sugarát,
s nem tudtam, mit sajnáljak jobban: ujjamat,
vagy hogy önérzetemből cseppnyi se maradt.
Nem szóltál, csak tetted a dolgod, hoztál gézt,
hintőport meg ollót, s bekötözted vérző
kezemet. Bár hallanám ma is: „ne tegyed,
kicsi vagy te még!” De én is felnőttem rég –
már minden seb behegedt, mi tapaszokkal
orvosolható. S mindaz, mi nem, attól ma
is, és mindörökké csak sírni volna jó.