Emlékeim szonettje

Nyárfák közt áll egy öreg, korhadó fűz,
csendben hallgatja dalát síró szélnek.
Kinn a legelőn gulyások beszélnek,
akikre perzselő hőség lángja tűz.

Búsuló füzemen kismadár dalol,
páskón, a réten kolompol a gulya,
ott valahol messze sír egy furulya,
s alkony szellője száll már az ég alól.

Lassan kigyúlnak ott fönn a csillagok,
s hallom, mint nótára kél egy kis tücsök.
Az estben lassanként hazaballagok…

Búcsúznak tőlem a harmatos mezők,
mint rajtuk lépek, egyre csak hallgatok,
hallgatom, ahogy velem hallgatnak ők.