Emlékek

Hová robog most ez a képzelet?
Csak repül, mint valami gépezet,
Melynek útját előre kijelölték,
De sehol sincsen róla térkép…

S miként síkon föld az éggel
Összeér a végtelennel,
Úgy folyik bennem is egybe
A valóság a képzeletbe.

Nincs már határvonal.
A képzelet átlovall.
Az álmok életre kelnek,
A jelenből emlékek lesznek.

Fojtó álmok, s vágyak – szépek;
Tébolyító emlékképek!
Kísért a múlt a jelenben
Ahogy az idő elfut mellettem.

Arcok, hangok, pillanatok;
Néma sikoly, áldozatok!
Vörös képek – vérrel festve;
Vörös, mint a naplemente.

Síró ajkak, nagy pofonok,
Harag szülte indulatok…
Hagyjatok! Adjatok békét nekem!
Bűnös világ, sötét verem.

Ami rossz volt – feledem.
Nem kell harag, félelem!
Nem kell Koldus-szerelem…
Egy csendes élet elég nekem.

Holdsütésben a csillagok,
Nappal szárnyas angyalok
Vigyáznak rám észrevétlen…
S láncaimat, ím’ letépem!

Szabad vagyok! Óvnak engem.
Élek csendes szeretetben.
Kedves asszony veti ágyam
Megsimítva fáradt vállam…

A jövő emlékét is őrzöm,
De méltón fel kell hozzá nőnöm;
Mert a szép szerelem nem elég,
Ha az első lobbanásban elég.

A jövő emlékei: a vágyak;
Ám közelebb az álmok állnak.
A múlt: a fájón is szép végtelen…
De ami itt van most! Csak az a jelen!