betegágyadnál fogtam forró kezed,
kérdeztelek,de nem feleltél,
lehet, hogy akkor már nem is értettél,
szó nélkül elmentél,
akkor ősz volt, most hideg tél.
Fájt, s még ma is fáj hiányod,
azóta is szívünket mardossa a bánat,
maradtál volna, de nem lehetett,
a betegség rajtad erőszakot vett.
Elragadott tőlünk a halál maga,
nem maradt más nekünk csak a gyertya szaga,
tested visszaadtad a földnek,
lelked mennyeknek lakója lett,
nekünk maradtak az emlékek, s a könnyek.
Temetőben oly nagy a csend,
hideg kőbe vésve neved,
a sírodra virág borul,
az én szívem összeszorul.
Világgá ordítanám, de nem tehetem,
nélküled már nem ér semmit az én rongyos életem,
minden nap küldöm feléd végtelen szeretetem,
s amíg élek örökké csak
RÁD EMLÉKEZEM!
4 hozzászólás
Szép, fájdalmas vers! Örök emlék!
szép vers!!!és fájdalmas!grat!!
V"ilággá ordítanám, de nem tehetem,
nélküled már nem ér semmit az én rongyos életem" ez iszonyt jóóó
"Temetőben oly nagy a csend…"
Kint tompa csend, bent fájdalom;
fáj minden most, jaj, fáj dalom…
(Á.E.)
Gyönyörű búcsúztató szavak ahhoz, akit szerettél. Nem sokan tudják ilyen szépen kifejezni fájdalmukat, ahogyan te tetted. Gratulálok hozzá és örülök, hogy ide tévedtem.