Tűnődve állok lelkem tükre előtt,
És keresem az álmot mi volt minden előtt!
Keresem benne gyermekkorom mesés képzeletvilágát
De nem találom; csak vívódó lélek keserű fájdalmát.
Gyermekkorom olyan, mint elhagyott szomorú látomás,
Mint lelkemben őrzött fájdalmas nyugtalankodás.
Kicsiny szobát őrzök mélységben
Mely már elveszett nyirkos ködképekben.
Hol lépkedem egy elhagyott kert alatt
Ott nyög a föld lépteim súlya alatt!
Elhagyatott volt minden; az érzés hideg és furcsa
Mint mikor várunk valakit, aki nem jön soha.
4 hozzászólás
Kedves Anna!
Tetszett a versed Különösen az utolsó sora fogott meg.
Grat. Wolf.
Kedves Wolf!
Köszönöm a pozitív hozzászólást.Örülök, hogy tetszett!
Üdvözlettel:Anna
Igen, kedves Anna! Különösen az utolsó sor… Várunk valakit, aki soha nem jöhet, tudom, szörnyű ez. Érthetetlen… és tehetetlenek vagyunk, mert mi magunk nem változtathatunk, pedig szeretnénk, jobban és jobban ölelnénk valakit, aki nem jön soha…
Üdv: Gergő
Kedves Gergő és alkotó neveden kedves Szergely!
Nagyon köszönöm a szép hozzászólást. Felidézted bennem az érzést amikor ezt a verset írtam. Igen, nagyon fáj….és csak annyit tehetünk, hogy írunk….
Üdv.:Anna