Emlékezve Szokolay Zoltánra

"Élni fognak halottaid. Népem holttestei
felkelnek. Ébredjetek és örömmel
kiáltsatok, ti, porban lakók! Mert
harmatod olyan mint a reggeli
harmat, és a föld hagyja, hogy
a tehetetlen halottak
életre keljenek.

/Ézsaiás 26:19/

Mert azt mondják, minden elmúlik egyszer
e földön, és hogy hiába van minden.
Hiába ragyognak csillagok ott fönn,
és hiába élnek emberek itt lenn,

ha mégis múlni kell a jövendőnek.
Letűnni annyi szépnek, amit adnak
az évek küzdelmein rejlő, ígért
vágyak, és az a sok boldog akarat,

mit átél az ember addig, amíg él.
Amíg követi lépteit az idő
sóhajába zárt csendek némasága,
ki a múltban élt itt napok ébredő

valóságán, mit őriznek a percek,
őriznek órák eltelt örömei.
Zoltán! Te költő voltál, és műveid
nyomán láttam, vágytál költőnek lenni!

Sajnos nem ismertelek úgy mint embert,
de a szív bennünk tán' mégis rokon volt.
Szeretted a verset, úgy ahogy én is,
de a Te tollad műve szebben dalolt

az enyémnél, minek -hidd el- örvendek.
Örvendve annak, hogy olvashattalak,
láttam tehetséged gondolatait,
s rímeid mesteri fokát. Hallgatag

csend vesz most körül téged, a papír nem
zörren meg asztalodon, csak sóhajok
szállnak szelíden a tűnő homályban
azoktól, kik szerettek, s könnyük ragyog.

És boldogok azért, hogy ismerhettek!
Bár azt mondják, minden elmúlik egyszer,
de tudd meg, mindenhonnan van visszaút,
van remény, ha Istent ismer az ember!

Mert több az élet mint csupán ígéret,
mint csupán vágy az ember szívében!
Most sírnak azok, kik szerettek téged.
Én vigasztalni őket így igyekszem:

"Felettébb ti ne bánkódjatok, akkor
sem, ha fáj a szó, a búcsúzó múlás!
Él az Isten, akinek a kezében
ott az életajándék, feltámadás

e földre, újra élni és remélni
a boldog új világ örököseként."
Zoltán! Ha a Teremtő megengedi,
majd ott várlak s magamhoz ölellek én!