Emlékszem
milyen sokszor
ködösítette elmém
a halál iránti vágy.
Mikor könnyebb
lett volna meghalni,
leülni, ott maradni,
de én mégis
mentem tovább…
Emlékszem
milyen sokszor
gyűlöltem az életet.
Mikor csak álltam,
s némán bámultam
a kék eget.
Emlékszem
milyen sokszor
sajgott a szívem.
Mikor szeretőm
becsapott, elhagyott,
bizony mlékszem
még, igen.
De nem felejtem
el soha, hogy
tudtam szeretni,
jót cselekedni,
s vidáman nevetni.
Álmodhattam szépeket,
s ennél szebbet
nem is kérhetek.
2006. július 19.
2 hozzászólás
Nagyon szép! Akár rólam is írhattad volna! Gratulálok!
Köszi a hozzászólást és örülök hogy tetszik:)