Város szélén kis temető,
Benne van egy sírhalom,
Ott nyugszik, kit szerettem én,
Ki csillag lett az égbolton.
Esténként, ha felnézek az égre,
Őt látom állandóan én,
Fényét nem veszti el sosem,
Ő vigyáz rám, ha közeleg az éj.
Látom őt, ha felnézek a napra,
Mely sugarával átölel,
Éltető fénye arcom simítja,
Helyes utat ő mutat nekem.
Velem van, bármerre megyek,
Ő a szívembe zárva él,
Velem sír, ha bánatos nagyok,
S nevet, ha engem öröm ér.
Város szélén kis temető,
S a hanton vörös rózsaszál,
Nem hervad el rajta soha,
Legyen ősz, tél, tavasz, vagy nyár.
Életem csak múló ábránd,
Mióta ő nem fogja kezem,
Lelkem meghalt, fáj a magány,
A napok nekem így telnek el.
De érzem, hogy nincs ő messze,
Mert ígérte, mindig velem marad,
S vigyáz rám ő majd akkor is,
Ha holnap nem kel fel a nap.
3 hozzászólás
Tessék, az előbbi, ugyanilyen cím alatt olvasott versednél megjegyeztem, hogy nem próbálkoznál a szabályos versformákkal, és itt van, most ennél már meg is találtam.
Szomorkás versed szép és mély gondolatokat tartalmaz.
Gratulálok az írásaikdhoz!
Írj hozzá zenét!Megéri!
Kedves Soren!
Bejelentkezés nélkül olvastalak, s eldöntöttem, hogy Emlékül verseidet elolvasva, a harmadik után fogok hozzászólni alkotásaidhoz! De nem így tettem!
Ez a vers annyira szomorú és gyönyörű, hogy nem mehetek tovább írás nélkül! Már az első versszak könnyeket csalt szemembe! Annyi fájdalom és keserűség hatja át írásod…
Olyan csodásan írod le a hiányát a szeretett embernek!
Remélem utad Őrangyala a boldogság felé vezet majd a csillagfényes éjjeken…
Mély Tisztelettel és Szeretettel: Falevél!