Néha még álmodom, a csendes éjszakán,
S kérem őt, maradjon még,
De tovább megy, ő nem hallgat rám
S magával viszi a reményt.
Eltűnök én is, lassan ködbe vész mindenem,
Emlékemet a jövő rágja szét,
Ki egykoron voltam, most a múltban bolyong,
A jelenben már csak a testem él.
Elfáradtam!
Az élet kegyetlen játékán,
vak voltam eddig,
szememről most lehullott a fátyol,
bár ne látnék inkább semmit,
de most már látom:
Hogy mily kietlen-e világ!
Mint egy hatalmas szobor, most megtörve állunk,
Ki hőst éltet?
Vagy csak egy megtört embert mutat?
Mit azért emeltünk, hogy legyen miben bízni,
hogy elhiggyük,
mi neki sikerült, az nekünk örök álom marad?
Azért?
Hogy hitünket más hitébe vessük?
Abból merítve új erőt magunknak?
Mert a reményből, új hit születik,
S ez a hit, majd új reményt fakaszt.
Hogyha holnap felkelünk,
Olyan nap virrad ránk,
Melyben talán újra tudunk hinni,
Magunkban, s abban, amit az ember csinál,
Akkor nem fog ő az élettől félni.
De addig a halál lesz a társam,
a múlt a hazám,
Sorsom, pedig a feladat,
Életem lesz a végtelen idő,
Míg ember él a földön,
Ő soha meg nem szakad.
2 hozzászólás
Szép gondolatokkal megfogalmazott, de szabad formában írt versedet élvezettel olvastam. Nem próbálkoznál a hagyományos, szabályos versformákkal? Érdemes volna, mert van hozzá tehetságed.
Annak ellenére, hogy szabad formában írtad a versedet nekem nagyon tetszett.
Gratulálok hozzá..=)