Emlékül hívom az időt…

Emlékül hívom az időt, amit
rám hagyott léptek öröknyi nyomán,
a múltnak milliónyi titkait,
ha lehetne, én visszakutatnám.

Minden vágyamban titkon még ott él
a tegnap letűnt megannyi csendjén,
amit remények vágyain remél
bennem a szív múltak tekintetén.

Vannak, miket felednem kellene,
mint ahogy minden embernek talán,
kikben felzokog a múlt érdeme
érdemtelen dobbanások dalán

derengve hitt, letűnt reményeken,
követve az élet nagy útjait.
Keresve azt, mit szívi értelem
felfoghat akaratán, és szelíd

szavain szüntelenül szembenéz
azzal, mik rejlettek át az időn
voltakba múlva, mit tegnap becéz
már a csendek mélyein törődőn,

lehullt levelű lépteink nyomán,
az alkony ezernyi zörrenésén
és hűsén. Tinektek elmondanám,
emlékeim, mit hordtatok belém

e szívbe megadatva ünnepül
mindent e létnek fáradalmain,
melyben nem csak én voltam egyedül,
kinek érdem nélkül volt valamim,

maga az élet, maga a múlás,
e megannyi hervadásban létté
fakult ábrándnyi harc, és semmi más
zengés már nem kísér, mi érdemmé

nem lehet soha egy embernek sem.
Hiába szólnánk, nem hoztunk semmit
e létezésbe magunkkal, érdem
nélkül élünk e nagy világon mind.

Úgy kaptuk életünk s emlékeink,
hogy okuljunk mind a jövendőért,
amit vágyaink érzése mélyít
kutatva a holnap tekintetét.