Ne félj tőlem, dús szépségem,
úgy sem hagylak én békében,
nem bántalak, szeretgetlek,
de előtte fejbe verlek…
Kijártuk az ember-ovit,
reformált a paleolit,
nem közösek már a nőink,
tudnunk kell a felmenőink!
Párosan szép ez az élet,
Ádám s Éva egymásé lett,
ezért legyél te is enyém,
remélem a fejed kemény?
Mert bunkómmal lebunkózlak,
és hajadnál fogva húzlak,
barlangomba, mit én leltem,
ott fogsz velem élni, lelkem!
Őrizheted majd a tüzet,
amit én csiholok neked,
megvédelek minden vadtól,
nem kell félned medve-hangtól!
A kardfogú-tigris bundán
heverészhetsz délig lustán,
addig hozok nyulat, őzet,
hogy vacsoránk abból főzzed!
Este lobog a mi tüzünk,
míg a barlang előtt ülünk,
csodáljuk az Isten egét,
s kitalálunk ezer mesét.
Kell majd a sok ősgyereknek,
akik minékünk születnek,
összebújunk, együtt hálunk,
s az utódok gyűlnek nálunk…
Én vagyok a cro-magnoni,
szépen tudok udvarolni,
nem vagyok már majomember,
sőt sapiens leszek egyszer!