Engedni kell, hadd szálljanak a képek és szavak,
és színek, és a sok, lebegni hívó fényalak,
és hagyni kell, ringassanak futamnyi dallamon
és hinni, hogy lélekben én is innen származom,
s csapongva fusson szert-eszét ledobva gondolat,
ne fúljanak csodáik el a száraz ég alatt…
a hétfő persze engem is kövekkel körbe rak,
hej, átok információk, magamra vett falak.
Engedni kell magamban el világnyi csendeket,
a végtelen lerögzített határa felrepedt,
és téren és időszövetben így lebegni át
feledve szürke-önmagam ezernyi rítusát,
és hagyni, folyjon össze minden új dimenzió,
szétfutni benn’ anyagtalanra válva volna jó…
gátak közé szorulva még sosem uraltalak,
hej, átkozott határkövek, magamra vett falak.
Engedni kell emlékeim, hogy újra ott legyek
hová talán tovább és vissza már sosem megyek,
de mégis-képek és remegve édes illatok,
olyan csodás lehetne megpihenni nálatok,
ezer tükörben érni tetten újra önmagam
ahogy beszélt a csend, a tűz, a szív titoktalan…
s ti mind homályba vesztek, százezernyi árnyalak,
hej, átkozott felejthetés, magamra vett falak.
Engedni kéne, és látod, én mégsem engedem,
visszatart egy talán megérthetetlen félelem,
de néha még elém vetít egy fényes délelőtt
egy versnyi szót, világ-teret és végtelen időt.
10 hozzászólás
Kedves aLéb!
Igen, engedni kell, még akkor is, ha nem tudunk. Örökké időszerű e téma. Ám ahogyan te versfolyammá varázsolod, az számomra lenyűgöző. Örülök, hogy felfedeztelek.
Barátsággal, Imre
Kedves Imre!
Nagyon szépen köszönöm a véleményed, örülök, ha tetszett a vers.
aLéb
Kedves aLéb!
Amikor először olvastam a versedet, olyan volt, mintha úsznék a szavaidban, akár egy folyóban. Nem biztos, hogy jól értem, de számomra arról szól, hogy nem tudsz igazán felszabadulni, mert annyi minden köt a rögvalósághoz. És persze mindezt a tőled megszokott magas színvonalon tárod elénk.
Örömmel olvastam! Klári
Kedves Klári,
teljesen jól látod/olvasod a verset, nagyon köszönöm a beleérző olvasást.
Örömmel láttalak itt.
aLéb
Fáj ez a versed, aLéb – talán azért, mert rendkívül hatásosan érzékelteted a tanácstalanságot, megtorpanást. Olyan érzést kelt, mint amikor valakinek földbe gyökerezik a lába, nem képes továbblépni. Csak áll ugyanazon a helyen, szétnéz, keresi a kiutat. Ehhez végigjátssza azokat az emlékeket, amelyek segítenének előre indulni – úgy, hogy közben visszahúznak. Ez egy érdekes paradoxon, mégis benne rejlik a megoldás kulcsa.
Sok gondolat kelt bennem, miközben olvastalak, számtalan színes és szürke kép, fények és árnyak, végül a falak között is legfőbb menedék, amit írásnak nevezünk.
Azt hiszem, egyike vagyok azoknak, akik csaknem minden művedet ismerik.
Amikor ránéztem erre a versedre, már a látványa is jelezte nekem súlyát, a nyolcsoros szakaszok és a 14-es szótagszámok vaskos tömbként jelentek meg előttem. Olyan forma ez, melyet viszonylag ritkán alkalmazol. Ebben az esetben indokoltnak tartom, illik a tartalomhoz, fokozza a hatást.
Nagyon tetszik, hogy az első három szakasz belső beszéde, monológja után a megszólítással kifelé, párbeszédre nyitsz. A négy sor is jelzi, hogy csak “éppenhogy”, de megtörténik a pozitív kimenetel. Olyan, mint egy hatalmas felszabadító sóhaj.
Súlyos mondanivalója, ellenére jólesett olvasni ezt a tartalmi és formai összhangot és nagyon örülök annak, amit üzensz:
“…néha még elém vetít egy fényes délelőtt
egy versnyi szót, világ-teret és végtelen időt.”
Vetítsen, engedd, mindenképpen írj! Sokat. Kellenek a jó versek.
Szeretettel: Kankalin
Köszönöm, Kankalin! Nagyon örültem a részletes elemzésednek, annak is, hogy a forma és a tartalom (szándékaim szerinti) egysége is feltűnt. Igen, jól olvasod, amikor küzdök, hogy magamra, az írásra, a világ és önmagam összhangjára keresek, ezek az érzések fogalmazódnak meg bennem, és ezek nem röviden megfogható, könnyed gondolatok.
Nagyon szépen köszönöm az értő olvasásod és a részletes véleményed!
aLéb
Nehéz ennyi hozzáértő után “megszólalni”. “Engedni kéne, és látod, én mégsem engedem,
visszatart egy talán megérthetetlen félelem,” Azért emeltem ki ezt a sor, mert talán mindannyian vívódunk valamin. Tudjuk, hogy nem kellene, de más a tudat és más a belső ellenállás. Saját magamra megfogalmazva azt szoktam mondani, hogy az értelmem és az érzelmem köszönő viszonyban sincs egymással. Valamiről tudom, hogy ez az élet rendje, ugyanakkor érzelmileg nem tudom elfogadni. Lehet, hogy nagyon zavaros a hozzászólásom, de bennem ezek az érzések jöttek a felszínre a verssoraid olvasása után.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita,
minden vers az olvasójában szólal meg igazán, mint ahogy most benned is. Köszönöm szépen, hogy leírtad, milyen gondolatok, érzések keltek benned a versre.
aLéb
Engedni kéne… minden sorát átéreztem. Nagyszerű ez a versed (is) aLéb.
Szeretettel: Vox
Köszönöm szépen, Vox!
aLéb